Haldoklik a Remegő Óriás, a világ legöregebb élőlénye
Mi emberek imádjuk a rekordokat. A legmagasabb épület, a legnagyobb állat, a legbüdösebb növény, a legcsúnyább kutya, a legakármilyenebb akármi. Ezek mindegyike kideríthető néhány másodperc alatt, legfeljebb a legutolsó késztetné némi gondolkodásra a Google keresőrendszerét. Elég meglepő választ kapunk azonban, ha a világ legöregebb élőlényére keresünk rá. Az ugyanis egy fa, vagyis tulajdonképpen sok fa, egy egész erdő. A látszólag teljesen átlagos erdő három rekordot is tart. A legnagyobb, legöregebb és legnehezebb élőlény egyszerre, ő a Remegő Óriás. Jaj, és ráadásul fiú.
Mielőtt a mélyen tisztelt olvasó felháborodva átverést kiáltana, és gondolatban felszólítaná a szerzőt, hogy azzal tessen játszani, amivel egyidős, engedje meg, hogy megmagyarázzam.
Amerikában, Utah állam déli részén van egy 43 hektáros nyárfaerdő. Elsőre semmi különös nem látható rajta, rengeteg egyforma fa áll ott, megannyi amerikai rezgő nyár (Populus tremuloides), szám szerint körülbelül negyvenezer. Összsúlyuk mintegy 6 millió tonna. Az amerikai rezgő nyár a nálunk is teljesen közönséges rezgőnyár (Populus tremula) közeli rokona, ősszel a száradófélben lévő sárga levelei jellegzetes hanggal remegnek a szélben – innen kapta a nevét.
A Pando (latinul nagyjából annyit tesz: terjeszkedő) névre keresztelt élőlény tulajdonképpen a föld alatt él, az erdő közös gyökérrendszere óvatos becslések szerint is legalább 80 ezer éves, ám az ebből kinövő fák átlagosan legfeljebb 100-120 évesek lehetnek. Még ez is nagyon szép kor, ha figyelembe vesszük mennyire intenzíven képesek a nyárfák korhadni és rohadni.
A Remegő Óriás fái sok más növényhez hasonlóan képesek ivartalanul szaporodni, nem kell hozzá tehát méhecske, apafa és anyafa, és magjuk sem lesz soha. Pando ősapja jóval a Homo sapiens megjelenése előtt természetesen magként kezdte pályafutását, de női virágok hiányában nem volt képes tovább ivarosan szaporodni, úgynevezett klonális szaporodással maradt fenn idáig. Ez legfeljebb elsőre tűnik bonyolultnak, de fontos megértenünk a Remegő Óriás nem sokban különbözik egy szanaszét futott szamócabokortól vagy egy szépen gondozott angolpázsittól. Ezek is mind-mind hasonló elven szaporodnak. Lényege, hogy a növény testi sejtjeiből – és nem az erre specializált ivarsejtekből – hoz létre vele genetikailag teljesen megegyező „utódokat”. Az erdő fái tehát egymás tökéletes genetikai klónjai, oldalgyökereikből, ahol elég helyet és fényt kapnak, újabb törzsek fejlődhetnek ki, egy-egy új „fát” létrehozva.
Ezt a 80 évezredet egypár körülmény tökéletes összejátszása tette lehetővé. A területen gyakori erdőtüzek miatt nem volt esélye más fafajoknak elterjedni, míg azok égéstermékek formájában távoztak a területről, Pando könnyedén regenerálta magát az erdőtüzek után maradt termékeny talajon. A másik hasonlóan fontos körülmény, hogy a klíma átalakulása miatt az utóbbi jó tízezer évben sem a virágzásra, sem a nagy nehezen kifejlődött magoncok számára nem voltak ideálisak a klimatikus viszonyok, így az óriás minden konkurencia nélkül növekedhetett. Hasonló jelenség egyébként ma is megfigyelhető az USA-ban, a nyugati szárazabb, sztyeppi klímájú területek nyárfái nagyon ritkán szaporodnak magoncról, míg a keleti part erdeiben csupa ilyen fákat találni.
A nyolcvanezer éves öregúrnak napjainkban új kihívásokkal kell szembenéznie. Megjelent az ember. A PlosOne hasábjain pár héttel ezelőtt publikált tanulmányból kiderül, hogy az utóbbi évtizedekben a Remegő Óriás megállt a növésben, sőt egyre kisebb lesz, és ennek valószínűleg mi vagyunk az okai. Egyrészt a természetvédők által a területre szabadított, nyaranta az erdőben legelésző szarvasok és marhák nagy élvezettel rágják le a fiatal fácskákat, így egyre nehezebben pótolhatóak a rendszerből kieső öreg példányok. Másrészt a modern erdőgazdálkodásnak „köszönhetően” eltűnt egy az erdő megújulásához elengedhetetlen faktor, nincsenek erdőtüzek, bár valljuk be, ezek talán az Óriáson kívül senkinek nem hiányoznak.
Mégis van abban valami egészen szomorú, hogy pár évtized alatt sikerült veszélybe sodorni egy olyan csodálatos organizmust, amely már akkor is a helyén volt, amikor őseink még valahol Afrika közepén pattintották a dárdahegyeket. Ma az erdőt már állami szinten védik, az Egyesült Államok Erdészeti Szolgálata és a Utah Állami Egyetem igyekszik megállítani pusztulását. Megérdemli.
