Forró nyarak és az emberi fogyasztás

Maga a változás volt drasztikus a hidegebb májushoz képest, hiszen több mérőállomáson a májusi és a júniusi átlaghőmérséklet között több mint tízfoknyi különbséget jegyeztek, ami négyszerese a hosszú távon mért különbségnek. Akadtak helyek, ahol júniusban a trópusi napok száma (amikor a napi hőmérséklet túllépte a 30 fokot) 15 fölé emelkedett, sőt még az ország leghidegebb pontjának számító Lomnici-csúcson is 17,5 Celsius-fokkal megdőlt a melegrekord. Ugyancsak aggasztó, hogy július különleges volt a csapadék tekintetében is, ami elsősorban zivatarok és viharok formájában jelentkezett. Hol van már a jó régi Medárd, aki elhozta a nyugodt, áztató esőket? Helyette néhol özönvíz jött, máshol a csapadék mennyisége alig érte el a 10 millimétert az egész hónap folyamán.

Szinte a bőrünkön érezzük, hogy nem jó irányban mozdult el a világ. Pihegünk, törölgetjük az izzadtságcseppeket, a munka is nehezebben megy, hiszen borzasztó gyorsan érkezik a felmelegedés. Bár azt már megszoktuk, hogy jó pár éve eltűnt a tavasz az életünkből, aggódva tekintünk előre, mit hoz még a július és az augusztus? Próbálunk magyarázatot adni, de csak a jól bevált globális paradigma jut az eszünkbe. Az az állítás, hogy a növekvő szén-dioxid-kibocsátás következtében erősödik az üvegházhatás, s ennek következtében jön létre az antropogén globális felmelegedés.

Világos és egyszerű magyarázat, és egyszerűnek tűnik a megoldás is: elég, ha a CO2-kibocsátást lecsökkentjük, és azonnal hűvösebb lesz. Ehhez meg kell találni a technológiát, amivel kevesebb CO2-t termelünk, rákényszeríteni a világ aktorait, hogy használják ezeket a technológiákat, és akkor majd minden jobb lesz. Csak egy alternatíva nem jut az eszünkbe: mi volna, ha a saját fogyasztásunkat csökkentenénk, és ezáltal csökkenne a CO2 kibocsátás?

Sajnos, magunknak sem merjük bevallani – vagy ha be is valljuk, nem ez alapján cselekszünk –, hogy a probléma alapvető oka az állandóan növekvő fogyasztás.

Az a nagyságrendű fogyasztás, amire már a normális életnek nincs is szüksége, ami már csak a média, a reklám, az elferdült globális szemlélet által gerjesztett vágy kielégítésére szolgál. S ezen a szinten már eretnek gondolatok fogalmazódnak meg az emberben. Ha azonban felvetjük, hogy a világon elterjesztett magyarázat nem biztos, hogy minden tekintetben helyes választ ad, akkor szembemegyünk azzal a paradigmával, amely egyedüliként szolgálná a világ megmentését. Legalábbis a mainstream szerint. Vitának pedig nincs helye! Persze, ha ezt kimondjuk, akkor már nem tudományról, hanem politikáról van szó.

Félő, hogy a szén-dioxid-molekula eltakarja előlünk a lényeget. Szinte már méregként, szennyező anyagként tekintünk rá, pedig az életnek, az annak alapjául szolgáló fotoszintézisnek a nélkülözhetetlen eleme. Azért kicsit még motoszkál az agyunkban – még ha gondolatbűnt is követünk el ezzel –, hogy a CO2-ügynek az előtérbe tolása elfedi azt a globális harcot, ami a Föld erőforrásaiért folyik. Fel sem merjük vetni, hogy ezzel a zöld eszme nem vált-e az üzleti körök kiszolgálójává? Nem arról van-e szó, hogy csak elfedni akarja azokat az ok-okozati összefüggéseket, amelyek a természeti folyamatokba való emberi beavatkozás mértéke, intenzitása, és annak következményei között fennállnak?

Milyen kényelmes megoldás! Csökkentsük a CO2-kibocsátást, és az üzletet sem kell leállítani. A gazdaság működhet tovább, kicsit odafigyelünk – vagy nem –, és tovább növekedhet a fogyasztás. Kacsingathatunk a tengeri bányászatra, sőt az űrből is beszerezhetjük a hozzávalókat, és a következő generációk majd töprenghetnek azon, hogy a források végesek. A nyugati ember még több termékre és szolgáltatásra tart igényt, miközben az emberiség nagy része nélkülözni kénytelen. Csakhogy a világ szegényei is bejelentkeztek a fogyasztásra, és ők is élvezni szeretnék az anyagi jólétet. Sebaj, majd a technológia megoldja!

Van egy rossz hírem: nem oldja meg! Emlékezzünk csak, a technológia vívmánya, hogy az autóink ma akár harmadannyi üzemanyagot fogyasztanak, mint 30-40 évvel ezelőtt. Mi lett a következménye? Olcsóbb lett az utazás, több lett az autó, többet utazunk, ezáltal jóval több üzemanyagot égetünk el. Az olcsó autó viszont nem kényszeríti rá a társadalmat, hogy a közösségi utazást fejlessze és használja – legfeljebb a kialakuló dugók.

Mindig kérdéses, hogy egy tisztának minősített technológia vagy energia valóban tiszta-e, vagy csak térben és időben máshol okoz környezeti terhelést? Sebaj, gondoljuk, lassan elterjednek az elektromos autók, és akkor majd minden jó lesz. Sajnos az elektromos autóhoz is energia kell, aminek a megtermelése CO2-kibocsátással vagy más környezeti teherrel jár. Legalább a városban, a közvetlen környezetünkben tiszta lesz a levegő, de a környezeti teher valahol másutt a térben megjelenik! Igaz, ehhez már hozzászoktunk, ezt már el tudjuk viselni, amikor a fejletlen országokban legyártott áruk környezeti és társadalmi terhei nem nálunk jelentkeznek, és nem velünk fizettetik meg.

De térjünk vissza a klímához. A klímaváltozást egyes tudósok csak a harmadik legnagyobb veszélynek tartják. Az elsőrendűnek a biodiverzitás kérdését, másodiknak a nitrogén- és a foszforciklus fenntarthatatlanságát tartják, és néhányan még belevonják az energiaforrások végességét is.

Többen állítják, hogy a klímarendszereket több tényező is befolyásolhatja, és sokkal inkább érdemes az éghajlatváltozásról beszélni. A föld története pedig éghajlatváltozások sorozatával is leírható. A jelenlegi éghajlatváltozás nem példátlan a történelemben, a melegedésnek csak csekély részét okozza az üvegházhatás, és nem mindig függ össze a CO2 légköri tartalmával.

Számos okot érdemes még vizsgálni. Az albedót (a felületre érkező sugárzás visszaverődési képességét), a légszennyezést, a hidrológiai ciklusokat, a felhőzet változásait, a napot és egyéb földfizikai okokat. Állítják például, hogy a felhőtakaró 5 százalékos változása nagyobb hatással van az időjárásra, mint a CO2 -szint megduplázódása.

Sokan figyelmeztetnek, hogy a globális felmelegedésért talán nem is a szén-dioxid a felelős, hanem az a tény, hogy hogyan bánunk a vízzel. Persze ez egy összetett téma, és majd a tudósok 100‑150 év múlva elmagyarázzák, hogy mi miért is történt. A víz a magas fajhője révén sokat segítene, hogy a hőmérséklet-ingadozások csökkenjenek. A víz jelenléte hat a mikroklímára, hiszen egy városi környezetben akár 4‑8 fokkal is melegebb van, mint a füves területeken, vagy a komoly kipárolgást végző erdőkben. A felszálló száraz meleg pedig esőernyőként zárja el előlünk a csapadékot. Ha több a vízpára a levegőben, akkor kevesebb a por, és az allergén is kevesebb.

Az esőernyő-effektusról talán érdemes volna megkérdezni a csallóközi gazdákat, hogy mit tapasztaltak az elmúlt fél évben. Az esőernyő kialakulásához nagyban hozzájárul, hogy a lassan elsivatagosodó termékeny térségben nagyon kevés az erdő, erdősítésre esély sincs, hiszen akkor nem jutnának hozzá a földalapú támogatásokhoz.

De tény, hogy az elmúlt évtizedekben nagyon hatékonyan szabadultunk meg a víztől. Felmérések szerint Európában évente mintegy 20 milliárd köbméter tiszta esővizet – amit nem szennyvízként kellett volna kezelni – vezettünk bele a csatornákba, vontunk ki a környezetünkből. Hatvan éve szántjuk be a nedves lapályokat, kis bokorfoltokat, hogy még nagyobb tere legyen az intenzív mezőgazdaságnak. A víz fokozatos eltűnésével a talajok kiszáradnak, lassulnak benne a biológiai és a kémiai folyamatok, ami a termőképesség csökkenéséhez vezet. 

A hegyvidéken sincs, ami megakadályozza a víz elfolyását, ezzel összefüggésben megnövekedett a lokális árvizek száma, beindult a talajok eróziója, fogy a tápanyagtartalom, a humusz. Csökken a talajvízszint, így a száraz időszakokban ott is könnyebben kiszáradnak a talajok. Csökken a kis vízciklus szerepe, kevesebb a kipárolgás, a lokális eső, nő az intenzív, özönvízszerű esőzések száma, és növekednek az aszályos időszakok. Már nem tapasztaljuk, hogy hetente, pár naponként érkezne egy kisebb helyi zápor, helyette többhetes időszakonként érkezik akkora eső, ami ellen már védekezni kell. Végeredményben ez a sík területeken a csapadék csökkenéséhez, a dombvidéken pedig az intenzív esőzések számának növekedéséhez vezet.

De magunk is pazarlóan bánunk a vízzel. Fejenként átlagosan 6 litert használunk naponta ivásra és főzésre, 12 litert takarításra, 26 litert fürdésre, ugyanennyit mosásra, és napi 38 literből üzemeltetjük a WC‑t. Tehát napi 100 literes fogyasztásunkból csak hat liternek kellene ivóvíz minőségűnek lennie. Az ausztrálok, ahol a vízhiány miatt a szennyvizet kell újrahasznosítani, már kicsit másként néznek erre a kérdésre.

Ha megbecsülnénk a vizet, az esővizet, mind az erdős területeken, mind a városi környezetben, harcolni tudnánk az árvizek, az aszályos időszakok és a klimatikus anomáliák ellen. Talán nyaranta is jobb lenne a közérzetünk. Félek, a klímaváltozást nem a CO2-kibocsátás elleni globális összefogás fogja megoldani, hanem az, hogy a közvetlen környezetünkben képesek leszünk fákat ültetni, ha egy kis tócsát látva nem hozatjuk rögtön a betont, ha meg tudjuk tartani a vizet a térségben, amikor több van a kelleténél. A helyzet, úgy tűnik, emberi léptékkel megoldhatatlan, mert nehezebb a tű fokán átjutni…

Vagy mégis?

Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/29. számában.