Vesztesek és nyertesek – 20 éve született az euró

Az eurót 1999. január 1-jén vezették be mint elszámolási pénzt. Az euróérmék és az euróbankjegyek pedig 2002. január 1-jén kerültek forgalomba. A huszadik évfordulót mégsem kísérte nagy ünneplés. Ennek oka az euróválság, amelynek a döbbenete a mai napig tart. Az euróválság 2009 végén Görögországból indult, majd számos más euróállamot érintett. A válság csúcspontján, 2012 közepén az eurózóna 17 országából öt szorult támogatásra. Az e célra létrehozott alapokból, valamint a kétoldalú hitelekből Görögország 262, Írország 45, Spanyolország 41, Portugália 50, Ciprus 6,3 milliárd eurót kapott. 

A helyzet mégsem nyugodott meg addig, amíg az Európai Központi Bank elnöke, Mario Draghi 2012 júliusában meg nem ígérte, hogy az EKB mindent megtesz, hogy megmaradjon a valutaunió. Mario Draghi képes volt akkor megnyugtatni a tőkepiaci szereplőket, ez azonban nem orvosolta az euróövezet alapvető problémáit, amelyek az euróországok eltérő versenyképességéből adódnak. Az egyes euróállamok, hogy nemzetközi szinten versenyképesek maradjanak, már nem tudják devizájukat szükség esetén leértékelni. Ez pedig az euró bevezetését megelőző időszakban gyakori eszköz volt a tagállamokban.

Ehelyett elindult a periférikus országok nemzetközi versenyképességének csökkenése, a gazdasági növekedés lassulása, a munkanélküliség növekedése és az adóbevételek csökkenése. Különösen Görögország és Olaszország szenved attól, hogy többé nem tudja leértékelni a pénznemét. A problémás euróállamok lakosai az alacsony gazdasági növekedést és a magas munkanélküliséget kritizálják, a nyertes euróállamokban viszont Mario Draghi beavatkozását és a problémás országok felelősségét. Az euró tehát ellentmondásosabb, mint valaha, mégsem készült eddig megbízható empirikus kutatás, amely megállapította volna, mely országoknak vált előnyére és melyek hátrányára az euró bevezetése.

A freiburgi Európa-politikáért Központ érdekes tanulmányában éppen ezt vizsgálta nyolc ország esetében. Olyan országokban, amelyek már a kezdetektől átvették a monetáris rendszert, és az azóta eltelt fejlődésben nem történt olyan esemény, ami befolyásolta volna annak a modellnek a kialakítását, amellyel meg tudnák becsülni, miként fejlődött volna a vizsgált országok gazdasága, ha maradnak a régi valutájuknál. Belgium, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Portugália és Spanyolország közül a központ szerint csupán Németország és Hollandia tudott profitálni az euró bevezetéséből, a többiek vesztettek, és nem is keveset. 

A legnagyobb győztes Németország, amely a 2004-et és 2005-öt kivéve minden évben az euró bevezetésének haszonélvezője volt, és ez a pozitív hatás az euróválság óta megsokszorozódott. A központ szerint 1999-től 2017-ig az euró bevezetése Németországnak összességében 1900 milliárd eurót hozott, azaz egy lakosra 23 116 eurót. 

Franciaország az euróövezethez való csatlakozás óta minden évben veszteséget könyvelhetett el, ami 3600 milliárd euróra halmozódott. Ez lakosonként 55 996 eurót jelent. Ez a fejlődés is azt bizonyítja, hogy Franciaországnak nincs módja az euróövezeten belüli versenyképesség erősítésére, míg a korábbi évtizedekben rendszeresen leértékelte a pénznemét. Az euró bevezetése óta ez már nem lehetséges. Franciaországnak szigorú reformokat kellene bevezetnie, csak hát ott vannak például a sárgamellényesek. Az egyenlőtlen fejlődés kétségessé teszi a Franko–Germánia projekt kivitelezhetőségét is.

A vizsgált országok közül Olaszország bukta a legnagyobbat. Az euró bevezetése óta a veszteségek 4300 milliárd euróra nőttek, ami fejenként 73 605 euró. Ez tulajdonképp az olasz gazdaság stagnálását jelenti, az ország nem találta meg a módját, hogy az euróövezeten belül versenyképes legyen. Az euró bevezetése előtti évtizedekben Olaszország is rendszeresen leértékelte a devizáját, most azonban strukturális reformokra volna szüksége, belső leértékelésre, azaz a bérek, a szociális kiadások csökkentésére. 

Az olasz családok 92 százaléka a válság óta azt érzékeli, hogy csökkentek a bevételei. 2006-ban az olaszok egy főre eső GDP mutatója majdnem 11 százalékkal magasabb volt, mint az európai 28-ak átlaga. 2017-re az egy főre eső olasz GDP az európai átlag 95 százalékán tanyázik.

Az európai gazdaság a válság óta lassan feleszmél, és a 2008-as állapothoz képest 2017-re már 5,3 százalékos növekedést tudott kimutatni. A görögök még mindig a 2008-as szint 77 százalékán, az olaszok is csak a 94 százalékán teljesítenek. De a mediterrán országok, köztük Franciaország is, csupán a válság előtti szintre tudták visszatornázni a gazdasági teljesítményüket. És akkor még nem szóltunk ezeknek az országoknak az adósságállományáról, amely egyre növekedik.

Így nem csoda, hogy társadalmi téren Európa lakosságának döntő többsége elsősorban a saját nemzetéhez és nem az unióhoz tartozónak érzi magát. Ahogyan a baloldali narratíva nehezményezi: növekszik a nacionalizmus és a populizmus. A balliberális oldal állandóan a békés európai együttéléssel, a demokrácia és a humanizmus eszmeiségével érvel. Ezzel minden jóérzésű ember egyetért, de gazdasági oldalon is áldozni kellene a nemes célért, mert egy föderális állam fenntartása a GDP tizenöt–húsz százalékos központosítását igényli, míg a nettó befizető tagállamok a jelenlegi egy százalékot is sokallják. Égetően szükség lenne a feszültség kezelésére, ami a versenyképességek és a regionális egyenlőtlenségek területén keletkezik. Az egységes vagy föderális állam összetartását csupán ideológiára, eszmére nem lehet alapozni, mert olyan egyensúlytalanság alakulhat ki, ami a közösség robbanásszerű felbomlásához vezethet.

Amit a jelenlegi balliberális véleménydiktatúra képvisel, nem más, mint a nagytőke érdekében kialakított európai birodalom, ami Európa valódi barátai számára, akárcsak az európai polgárok számára is elfogadhatatlan. Európa polgárai a tisztes megélhetést, az igazságos elosztást, és Európa összes régiójának a felemelkedését várják el.

Megjelent a Magyar7 2019/10 számában.