Rakétapörkölt puskapormártással
Ezerhatszáz kamionnyi élelmiszer érkezik külföldről Szlovákiába. Naponta. Nem nehéz kiszámítani, hogy ez éves szinten több mint 580 ezer kamion. Átlagos, öt tonna teherbírású kamiont véve alapul, ez közel hárommillió tonnányi élelmiszert jelent. Ez az elképesztő szám annál is beszédesebb, hogy az üzletek polcain a hazai élelmiszer kínálata alig haladja meg a negyven százalékot.
Pedig a negyven százalékos arány is önmagáért beszél. Arról árulkodik, hogy az ország mezőgazdasági politikája nem képes javítani az élelmiszer-biztonságon, állítja Daniel Poturnay, a Szlovák Élelmiszeripari Kamara elnöke. „Fölmerül a kérdés – mondja az elnök –, hogy az állam miért önt évente egymilliárd eurót a mezőgazdasági őstermelésbe, ha annak semmilyen pozitív hatása sincs Szlovákia élelmiszer-biztonságára? Állandóan feltesszük ezt a kérdést, ám a mezőgazdasági lobbinak mindig sikerül érvényre juttatnia a saját érdekeit.”
Mire való az éléskamra?
Balgaság lenne azt hinni, hogy az ország valaha is önellátó lehetne élelmiszerekből.
Szakemberek szerint azonban az aránynak 60–40 százaléknak kellene lennie a hazai termékek javára. Ennek most éppen a fordítottját látjuk. Ha megyénként figyeljük meg a hazai termék arányát, érdekes adatra bukkanunk.
Míg például Besztercebánya megyében a hazai élelmiszer aránya 47%, addig Pozsonyban 37%, Nagyszombat megye boltjaiban még ennél is alacsonyabb, 34%! Vagyis a termékeny Csallóköz nagy részét magába foglaló megyében a legalacsonyabb a hazai élelmiszer aránya a szlovákiai boltokban.
Zárójelben jegyezzük meg, hogy a trianoni gyalázatos „békeszerződésben” állítólag azért ajándékozták oda Csallóközt Csehszlovákiának, hogy legyen éléskamrája.
A Csehszlovákiától elszakadt Szlovák Köztársaságnak továbbra is megmaradt az Aranykert kiváló termőföldje, csakhogy a szlovák államnak fontosabbak a dán sertéstenyésztők és a termőföldet lakóterületté züllesztő befektetők érdekei, mint az őslakos magyaroké, akik évszázadokon keresztül a földből éltek.
Riasztó példája a gondatlan állam viszonyulásának a bacsfai 18-lyukú golfpálya, ahol a környék egykor legjobb minőségű szántóinak a helyén ütögetik a golflabdát a celebek.
Mindeközben, állítják például a borászok, a fogyasztók visszatérnek a háromeurós borhoz, míg a fiatalok olcsó dizájnerdrogokkal bódítják magukat. A tejtermelők szerint a felvásárlási árak (egy tavalyi felfutás után) csökkennek, miközben a költségek állandóan növekednek. Alexander Pastorek, a szlovák tejtermelők szövetségének elnöke nemrég – Brüsszelre célozva – a következőt mondta: „A puskaportól nem fogunk jóllakni”. Tudjuk, hogy az Unió az agrárium támogatását szeretné visszavágni a fegyverkezés és Ukrajna támogatásának előnyére. De azért nem minden múlik Brüsszelen.
Mostoha állam
Sokan sok éve állítják, mekkora felelőtlenség volt a szlovákiai gazdaságot a gépkocsigyártás dominanciájára alapozni. A sajtó szalagcímei ezen a téren is változnak, hiszen míg évekkel ezelőtt a szlovák lapok büszkén hirdették, hogy Szlovákia az egy főre jutó gépkocsigyártás arányában „nagyhatalom”, sőt világelső, a legutóbbi hírek már kevésbé bombasztikusak, és inkább azt latolgatják, mi lesz, ha a németek az USA-ba helyezik mondjuk az Audik gyártását.
A gyárak jönnek-mennek, a termőföld viszont marad. S ha megbecsülik, és a termését nem viszik külföldre alapanyagként, hogy feldolgozva nyugati beszállítók élvezzék a nyereséget, a földrajzi adottságokat tekintve ez lehetne az ország gazdaságának egyik húzóágazata (a döglődő turizmus mellett, ami szintén megérne egy misét).
Mivel korábban születtem, emlékezetemben élénken él egy járási város, Rimaszombat négy-öt évtizeddel ezelőtti állapota, ahol egyebek közt volt vágóhíd, konzervgyár, cukorgyár, tejüzem, dohánygyár, sörgyár. És a felsorolásból biztosan kifelejtettem valamit. Ezek nagy részét elsöpörte a rendszerváltozás utáni kótyavetye, amelyből néhány ember meggazdagodott. Maradt a kifosztott állam és a külföldre vándorló haszon. Azóta ugyan egymást követik a népakarattal, demokratikusan megválasztott kormányok, amelyeknek, legyenek akár jobboldaliak, akár baloldaliak, közös nevezőjük, hogy nem tudnak hosszú távú, stratégiai terveket készíteni. Illetve lehet, hogy tudnak, csak azok nem valósulnak meg.
Az élelmiszeripari kamara elnökének kijelentése kapcsán jegyezzük meg, hogy a lobbi most azon siránkozik, miért nem jöhet csőstül az ukrán gabona Szlovákiába, amikor az aszály miatt kevés a takarmány? Ilyenkor jön rá az ember, hogy miért „akadtak el” a Nyugatra tartó ukrán szállítmányok régiónkban. Nyilván nem a növénytermesztők kedvében járva.
Mi a helyzet a szomszédoknál?
Magyarországi kimutatások szerint a hazai kereskedelmi láncoknál a magyar termékek aránya körülbelül 79% körül van, míg a nemzetközi láncoknál átlagosan 67% körüli. Csehországban is jobb a helyzet, bár a csehek azon keseregnek, hogy a gabonát, a nyers tejet vagy az élő állatot exportálják, miközben növekszik a késztermékek importja. Az átlagos arány itt 50% körüli, de szerintük ez is riasztó, mert egy esetleges vészhelyzet (mint volt például a Covid) esetén nem lehet az importra hagyatkozni. A boldog Nyugat ezen a téren is jobb helyzetben van. A szomszédos Ausztriában például a hazai tej aránya 77%, a marha- és borjúhús 48%, a baromfi 74-77%, a gabona 90%, a tojás 87%. De a V4-ek országai között kiemelkedő Lengyelország önellátása. Náluk a hazai élelmiszerek aránya rendkívül magas, stabilan 80-85% fölötti, egyes alapvető élelmiszereknél (pl. hús-, tej- és sütőipari termékek) a 90 százalékot is meghaladja.
Fennáll a kérdés, hogy a jelenlegi Fico-kormány a nagyívű, évekre szóló tervekben számol-e például a mezőgazdasági feldolgozóipar (vissza)építésével, óhajtja-e hosszú távon kezelni az aszály okozta gondokat, és főleg tudja-e biztosítani a gazdáknak az (örökösen késésben utalt) támogatásokat, hogy azok ne a bankokat hizlalják a kényszerű hitelekkel? Ezekre a kérdésekre hamarosan választ kapunk. Nem vagyok benne biztos, hogy megnyugtatót.
Megjelent a Magyar7 2026/45. számában.
