Mi lesz veled euró?

Szlovákiát Peter Pellegrini kérésére Sebastian Kurz, osztrák kancellár képviselte. A kétnapos csúcson új kormányfőnk nem tudott részt venni, mivel épp a friss kormányát próbálta elfogadtatni a pozsonyi parlamentben. Így Szlovákia képviseletére először Anton Babišt, Csehország miniszterelnökét, majd az eurozónás találkozóra a fiatal osztrák kancellárt kérte meg.

Az euro-csúcson fellépett Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnöke, aki szerint Európa a legjobb gazdasági helyzetben van az euró bevezetése óta. Az EU gazdasága végre elérte a pénzügyi válság előtti szintet. Donald Tusk, az EU Tanács elnöke is kiemelte a jó helyzetet, és kifejezte reményét, hogy mindez stratégiailag megmutatkozik a hosszú távú ambícióinkban.

Az euro-csúcs a jövőbeni stratégiai kérdéseket tűzte maga elé, ezek közül is leghangsúlyosabban az euro-zóna fiskális kapacitását. Ez tulajdonképpen csak egy szolidabb megnevezése egy jövőbeni közös költségvetésnek. Ettől a megnevezéstől ugyanis több euro-zónatag ódzkodik, mivel Nagy-Britannia kilépésével csupán Dánia marad kívül az euro-zónán. Dánia még a csatlakozáskor kiegyezte a kivételt, a többi csatlakozott EU-tagnak pedig előbb-utóbb be kell majd lépnie az euro-övezetbe, így az valuta-övezeti költségvetés és az EU-költségvetés között  csupán Dánia jelentené a különbséget.

Donald Tusk elismerte, hogy egyelőre eltérnek a nézetek az euro-zóna tagjai között, ezért a júniusi csúcson újra visszatérnek a kérdéshez, amikor már végre konkrét döntéseket kellene hozni az euro-zóna jövőjéről. Prioritásként emelte ki a bankunió erősítését, illetve az Európai Pénzügyi Stabilitási Mechanizmus (ESM) további fejlesztését, amelyet először a görög válság esetében használtak. A Stabilitási Mechanizmusnak egyes vélemények szerint át kellene alakulnia Európai Valutaalappá, amely pénzügyi intervenciók esetében jóval nagyobb eszköztárral rendelkezne.

Egyelőre úgy tűnik, hogy az EU vezetői különböző intézményrendszerrel igyekeznek megerősíteni az eurót, de az egész olyannak tűnik, mintha a tetőt javítgatnák, az ablakokat kifestenénk, miközben a falak összedőléssel fenyegetnek.

Már 2001-ben, a kezdet kezdetén egyenlőtlen fejlettségű tagállamok csatlakoztak a Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz, és politikai okokból – elsősorban a mediterrán országokon – a maastrichti kritériumokat sem kérték rajtuk számon. Így ezek az országok a valutaunió védőszárnyai alatt szinte korlátlanul juthattak hitelekhez. Például a görögök a drachmájukra 18%-os kamatozású hitelt tudtak kérni, és az euró bevezetése után már csak 3% kamatot kellett fizetni.

A németek pedig a márkájuk helyett kaptak egy számukra alulértékelt eurót, amitől fantasztikus export-teljesítményre lettek képesek. Dobozi István közgazdász számításai szerint az euró mentesítette Németországot attól, hogy valutája 35%-al megerősödjön. Görögország pedig, akárcsak a többi mediterrán ország, küzd a számára erős euróval, nem tudja leértékelni a valutáját, így nem képes komolyan növelni az exportteljesítményét. Azóta Németország szárnyal, a mediterrán országok pedig stagnálnak.

Egy autóipari krízis esetén Szlovákia is hasonló helyzetbe keveredhetne, így teljesen érthető a nem euro-zónás országok ódzkodása az eurótól, hiszen a belépéssel komoly kríziskezelő eszköztártól fosztanák meg magukat.

Mindennek egy oka van: az EU-ban a politikai szándékokat gyakran nem követik a közgazdasági törvényszerűséget. Emelni szeretnék az EU-n belüli integrációt, viszont nincs igazán elképzelésük arról, hogy miként teremtsék elő ennek költségeit.  

Minden nagyobb földrajzi területen belül vannak regionális különbségek, amelyeknek kiegyenlítődésére – egy politikai-gazdasági egységen belül – a működőképesség miatt törekedni kell. A szakemberek szerint a közös piaci egység megteremtésekor a GDP 1-3%-át, a közös valuta üzemeltetésénél a GDP 7-10%-át, és egy közös szövetségi állam felállításakor a GDP 15-25%-át kellene a régiók közti különbségek leküzdésére fordítani.

Azt hiszem, a százalékok nagyságrendjével lehet vitatkozni, de az állítás igazságtartalmával nem. Az EU bürokratái erőltetik a minél nagyobb integrációt, viszont nem tudják meggyőzni a tagállamokat sem az igazukról, sem arról, hogy ehhez anyagilag is hozzá kellene járulniuk.