Terroir és pincevakság
A helyi termékek közül talán a helyben termett bornak van a legnagyobb identitásképző ereje. Nem véletlenül, hiszen a bornál fontos a származási hely. A régió az, amely „viszi” a hátán a bort. Majd a szerep megfordul, és a jó bor kezdi zászlóshajóként népszerűvé tenni a régiót.
Bátorkeszin jártunk, ahol helyi, kürti és Párkány környéki borászokkal találkoztunk. Közös gondjuk, hogy keresik az identitásukat, az önmeghatározásukat, a terroir-t. A jelenlegi dél-szlovákiai jelzővel illetett szőlő- és bortermelő vidék túl nagy ahhoz, hogy egységesen lehessen kezelni, ugyanis legalább nyolc bortermelő régiót foglal magába. Megalkottak hivatalosan egy borrégiót, amibe 120 kilométeren keresztül minden beletartozik a homoktól a vulkáni talajokig. Pedig a bornál minden a névvel kezdődik. Ha azt halljuk, hogy Tokaj, Rioja vagy Porto, rögtön van egy elképzelésünk. Itt azonban magyarázkodhatnak, hogy most Párkánytól merre is kellene elindulni, s honnan is van az adott bor. Pedig Szlovákia legjobb szőlőtermő vidéke ez a térség.
Ifj. Bóna Zoltán bátorkeszi borász a helyi SZEGAB társulás tagja, két fiatal gazdatársával cselekvési tervet készített a borászat fejlesztéséért. Több környékbeli borászt megkérdeztek, és kiderült, hogy 76 százalékuk egy hektár alatti területen gazdálkodik, és 10 hektárnál nagyobb szőlőbirtok nincs közöttük. A megkérdezett borászok 96 százaléka tud szállóvendéget fogadni, viszont zömük csak valamilyen rendezvény, fesztivál keretében használja ki a kapacitásait. A kérdés azért érdekes, mert megvizsgálták két magyarországi borterület stratégiáját. A villányi borászatok (őket szintén az elaprózottság jellemzi) a borturizmusra helyezték a hangsúlyt, míg például a csopakiak a bor eredetvédelemére.
Ehhez képest nálunk a brandépítés egyelőre gyerekcipőben jár. A gazdák között a zászlós bor fogalma körül is zavar van, sokan arra a borra gondolnak, amiből a legtöbb van. A keszi szőlészetek zöme 20-30 áras birtok, amelyek bővítése lassan megy, és a felszerelés is sokszor elavult. Szükségszerű az együttműködés kialakítása. Csökkenteni kell a bor előállítási költségét, közös eszközhasználattal, közös marketinggel. A kis gazdaságoknál ez a jövő, hiszen nem lehet minden húsz árra kistraktort venni. A közös marketing jegyében hárman megalkottak egy közösségi bort „Keszi bor” néven, ami egy olaszrizling–rajnai rizling házasítás. Ezt szeretnék kibővíteni további 4-5 borfajtával. Ők hárman korosztályban, gondolkodásban közel állnak egymáshoz, ez azonban nem zárja ki, hogy a közös munkában a résztvevők száma növekedjen.
Ifj. Mátyás András az Autentista Szlovákia Polgári Társulást mutatta be. Hárman alapították, ketten kürtiek, illetve a Mátyás Családi Pince Kisújfaluról. Borfilozófiájuk alapján igyekeznek a szőlőtermesztésben és a borkészítésben is visszatérni a természethez. A szőlőket biotermesztésben művelik, a borászatban pedig a tradicionális módszereket alkalmazzák. A borok nagy része fahordóban erjed és érik, lemondtak a fajélesztők, enzimek és sok más, a technológiai borászatban használatos segédanyagok használatáról. A kénezésen kívül fehérboroknál csak a bentonitos derítést alkalmazzák, a vörösborok pedig derítés és szűrés nélkül kerülnek palackba.
Lassan a borkedvelők tudatába is bekerül az autentista szőlészet fogalma, ahol a művelés során a tőkesűrűséget hektáronkénti 5000 egyedben határozták meg. A terméshozam nem haladhatja meg a hektáronkénti 40 hektoliter bort, és csak kézzel lehet szüretelni. A pincemunkáknál igyekeznek a legkevesebb művelettel beavatkozni, kénből a minimálisat használni, és a must tisztítása csak saját ülepítéssel történhet.
A hosszú érlelésű, autentista bor nem szükségszerűen zavaros, de a természetesség miatt nem muszáj tisztának lennie. Nyugaton, Észak-Európában és Japánban már kialakult egy vásárlói kör, amely a természetes borokat keresi, illetve a csúcsgasztronómiában van nagy keletje ezeknek a boroknak.
Két garamkövesdi és egy muzslai pince társulása a Parkan-Granum Terroir. Egyik tagja Geönczeöl Attila elmondja, hogy a társaságban fontos a minőségi szempontok betartása, a területi alapú, fenntartható gazdálkodás. Jelenleg 1-3 hektárnyi területen gazdálkodnak, és csak lassan tudnak bővíteni. Viszont bizonyítják, hogy családi vállalkozásként is lehet szép borokat készíteni.
Erősíteni szeretnék a közép-európai fajták szerepét. A jelenlegi fajták, a Leányka, az Olaszrizling, a Szentlőrinci, a Kékfrankos mellett sajnos már kevés a Mézes fehér és a Kadarka, teljesen eltűnt a Sárfehér, az Ezerjó, a pozsonyi, cétényi fehér, amelyeket jó volna visszahozni. Minőségi kategóriaként kialakítottak egy Classic és egy Reserve kategóriát. A Reserve kategóriába való besoroláskor már külső szakértők véleményét is kikérik, hogy ne egymás vállát veregetve, a pincevakságban mondják ki, hogy fantasztikus a bor.
Geönczeöl Attila szerint Szlovákiában nem a borvidéket keresik, hanem a felkapott pincészeteket, míg Magyarországon fontosabb a terület. Ennek talán az az oka, hogy nálunk pont a terroir kialakításában van zűrzavar. A Duna Menti Borút a maga 120 kilométerével nem borút, inkább borrally, mert ehhez mindig kell egy áldozat, aki sofőrködik. Szerinte a helyi borászok provincionálisak, mert falvakra különítik el magukat, miközben az egész borvidék Kürt, Párkány, Keszi, Muzsla, az Alsó-Garam mente alig 3 ezer hektárnyi szőlő, ami a világban kicsinek minősül. Érdemes lenne egy nagyobb egységet kialakítani.
A közös terroir kérdése 10-15 éve húzódik, de ha összeül öt borász, öten háromfajta nevet mondanak, és nincs megegyezés. Az egyik Garam mentét akar, a másik Kürtöt, de a Párkány–Kürt név sem jó, mert ez a muzslaiaknak nem tetszik. Pedig szükség lenne a közös névre, a közös honlapra, hogy a borász ne a maga útját járja, s hogy a minőségi bor ki tudjon lépni a maga kistérségéből.
Megjelent a Magyar7 2018/23. számában.
