HIRDETÉS

A vidék lenyúlása

Matus Tibor 2018. május 19., 13:18

Büszke felvonuláson dübörögnek a traktorok az utakon. A mögöttük poroszkáló autók utasai értetlenül háborognak, miért korlátozzák őket ezek a parasztok. Pedig többségüknek az őse a maga idejében ott menetelt volna kiegyenesített kaszával a sorban. Azért a többségük őse, mert két emberöltővel ezelőtt a lakosság több mint fele még a mezőgazdaságban dolgozott, míg az első ipari forradalom előtt ez az arány 80-90 százalék volt.

Fotó: TASR

Napjainkban, a soha nem látott fejlődésben félelmetesen lecsökkent az élelmiszer értéke, és megnőtt a szerepük az olyan ipari termékeknek, amelyek többségére semmi szükségünk nincs, és a zömük a szemétben végzi. Mindez nevezhető haladásnak, csak az a kérdés, mi az irány? A mezőgazdaság súlya egy európai nemzet gazdaságában az elmúlt kétszáz évben 80 százalékról lecsökkent 2-3%-ra, ami tragikus, ha eszünkbe jut a fejlődő világ népességrobbanása és az élelmiszer előállításához pótolhatatlan víz egyre növekvő hiánya.

Stratégiai ágazat

Még mindig nem tudatosítjuk, hogy a mezőgazdaság stratégiai ágazat, hiszen megtermeli az alapvető élelmiszereket, és jelentős szerepe van a vidék arculatának megtartásában is. Akárcsak az egészséges környezet fenntartásában, hiszen a táj elnyeli (ameddig bírja) a város környezeti terheit. Hatalmas a feladata a vidék foglalkoztatásában, hogy az ne váljon kiüresedett térséggé.

Fotó: TASR

Amíg a környezet a faluközösséget szolgálta, több volt a közös (közbirtokossági) használat, sőt nem volt szokatlan a személyes használatra bocsátott szántó időnkénti újra sorsolása. Amint az ott termelt termék eladhatóvá vált, felerősödött a szántók koncentrációjának folyamata, nagybirtokok alakultak ki. Mindezt később különböző földosztásokkal próbálták orvosolni, hogy földhöz juttassák az elszegényedett vidéki lakosságot.

A szovjet minta alapján elvégzett kolhozosítás újra nagybirtokokba vonta össze a termőföldet. Ez a rendszer egészen a szocializmus bukásáig legalább foglalkoztatta a falu lakosságát. Az egész ágazat koncentrálta a termőföldeket, az állattenyésztést, és az 1970-es évek után a szövetkezetek az élelmiszer feldolgozásában is szerepet kezdtek vállalni. Ez a struktúra omlott össze a rendszerváltás után, amikor a szövetkezeteket kihagyták az élelmiszeripar privatizációjából. 

Lefelé a lejtőn

Mivel a feldolgozóipart a privatizációban leépítették, az agrárium piacot veszített, és fokozatosan gyarmati típusú mezőgazdasággá alakult. Egyre inkább nyersanyagtermelésre állt rá. Olyan növényeket termesztett, amelyek jövedelmezősége alacsony, jól gépesíthető, kicsiny a termelésben a hozzáadott érték. Elbocsátások és leépítések sora következett. Az lett a sikeres agrárcég, amely pár emberrel el tudta végezni a munkát, és az állattenyésztéstől, a kertészettől, mint kolonctól, megszabadult.

Képgalériánk:
Fotó: TASR

A szövetkezetek elindultak a lejtőn. A régi földtulajdonosok, mint új gazdák, nem tudtak megfelelően elindulni. Felvevőpiac hiányában a kis területen induló magángazdák nem tudtak speciális, a megélhetésüket biztosító termelést kezdeni, inkább ugyanazt próbálták, mint a nagyok: gabonaféléket és olajosokat termesztettek. Pedig egy család megélhetéséhez legalább 150-200 hektáron kellene ezt művelni.

A szövetkezetek egy része tönkrement, a menedzsment sikeresen kimentette az értékes részeket, és új társaságokba vitte a termelést. Nekik továbbra sem volt más lehetőségük, csak a gabonafélék és olajosok koncentrált termesztésének fenntartása. Az újfajta gyarmatosításnak a logikája szerint idővel már nem csak termeltetni akar a kolonizáló, hanem kialakítja a maga nagybirtokait, hogy még nagyobb sápot szedhessen. A megmaradt szövetkezetek pár százezer eurós mentőcsomagokért átadták az irányítási jogot különböző üzleti csoportoknak, legyen az a szülőföldjét komolyan vevő oligarcha vagy akár olyan pénzügyi csoport, amely a kínaiaknak vásárol. Hasonló a dán gazdák megjelenése is, akik a koncentrált sertéstenyésztéssel a környezetszennyezést hozták el. Hozzájutottak a szövetkezetek eszközparkjához, illetve a joghoz, hogy a termőföldeket használni tudják. Masszív földfelvásárlásba kezdtek, illetve a törvényeket megpróbálták úgy alakíttatni, hogy a földhasználatot biztosabbá tegyék. Ebben a törekvésben a politikai garnitúra kiszolgálta őket. A földvásárlásnál senki sem versenyezhet a helyi cégnek számító dánnal, aki a dán állam garanciájával vásárolhatott, hogy legyen hova terítenie a harmincezres sertésistállójából a bűzt.

Utolsó leosztás?

A kolhozrendszerből megmaradt merev és koncentrált birtokstruktúrának, a feldolgozóipar leépítésének a következménye az lett, hogy a 2004-ben csatlakozott államok közül Szlovákia agrárteljesítménye az egyik leggyengébb. Megelőz minket Lengyelország, a balti államok, Magyarország, vagy Csehország, ahol nem kótyavetyélték el a feldolgozóipart. Mi pedig exportáljuk a nyersanyagot, és visszahozzuk a feldolgozott élelmiszert.

A mezőgazdasági termelést nagyban befolyásolja a hibás, területalapú támogatási rendszer. Kíméletlen harc folyik a bérleményekért, hiszen a növénytermesztés bevételeinek több mint negyedét a támogatás adja. A tőke logikája egyszerű: az iparosítható állattenyésztést, a baromfi- és sertéstartást fejleszti. Nagyon kevés az olyan fejlesztés, amely hosszú távon is fenntartható és esetleg a térség többi gazdáit is bevonja a fejlesztés haszonélvezői közé. Az ilyen típusú mezőgazdaságból a nekünk felkínált élelmiszerek jelentős része leginkább biológiailag veszélyes anyagnak minősíthető. Olyan folyamat zajlik, amely kivenné a vidék megélhetésének alapját, a földet a falu közösségének kezéből, és meggátolná a kis- és közepes gazdák térnyerését. Azoknak a gazdáknak a fejlődését állítaná meg, akik talán még egészséges, minőségi élelmiszert tudnának előállítani, rendben tartanák a tájat, nem terhelnék fölöslegesen a környezetünket és elsősorban helyieket alkalmaznának. 

Ezek után csak azt remélhetem, hogy a poroszkáló traktor mögött kissé megértőbben fogunk duzzogni.

(Az írás megjelent a Magyar 7 hetilap e heti számában)

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS