Megmozdult a föld a közgazdaságtanban

A Magyar Közgazdász Társaság konferenciát szervezett Budapesten annak apropóján, hogy Luther Márton ötszáz éve kifüggesztett tételeinek mintájára a közgazdasági dogmákkal elégedetlen kutatók és diákok is kiszegezték a maguk 33 pontját a London School of Economics kapujára. A konferencia résztvevői megpróbáltak válaszokat keresni a közgazdaság paradigmaváltásának irányairól.

A reformerek szerint, a múlt század nyolcvanas éveire szellemi monopolhelyzetbe került a közgazdaságtanban a neoklasszikus iskola, amely alapján már nem tudták megfelelően kezelni a 2008 utáni válságokat. Olyan egyeduralomra tett szert ez az irányzat, mint Luther előtt a katolikus tanok, így a „reformáció” elindítói is hasonló külsőségeket választottak.

A neoklasszikus közgazdaságtan a politikai döntéshozóktól kezdve az oktatásban és a szakpolitikai tanácsadásban is olyan monopóliumhoz jutott, ami marginalizálta az alternatív nézetek képviselőit, és ez a folyamat nehezítette azt a valódi vitát, ami a tudományt előrevihetné.

A közgazdaságtan túlságosan befelé fordult, matematikai modellek varázsában él, ami törvényszerűen leegyszerűsíti a folyamatokat. Nem keres más megközelítéseket, talán az összes tudomány közül a leggyengébb a merítése más tudományágakból.

Ahogy a 33 pontos proklamáció mögött álló New Weather Institute és a Rethinking Economy hálózat tagjai is kinyilvánították: a főáramú közgazdaságtan ma már inkább vallás, mintsem tudomány, ugyanis egy kérdés magyarázatánál az elmélet gyakran legyűri a tényeket.

A konferencia, akárcsak a proklamáció, olyan kérdéseket feszegetett, mint a gazdaság és politika viszonya, a természeti korlátok, a jövedelemelosztási mechanizmusok, a társadalmi egyenlőtlenségek, a pénzügyi rendszer, a közgazdasági oktatás, amely pontok meghatározzák a gazdasági döntések mikéntjét, genezisét.

Andrew Simms, a 33 pont egyik szerzője többek között az egyik plasztikus példával figyelmeztetett, hogy a fogyasztást nem lehet a végtelenségig növelni: egy fiatal hörcsög 6 hét alatt megduplázza saját súlyát. Ha vég nélkül tudna növekedni, egy év alatt 9 millió tonnásra nőne, és egy napra sem volna neki elég a világ gabonakészlete.

Az előadó felhívta a figyelmet, hogy gazdasági döntéseinknél nagyobb hangsúlyt kellene kapniuk azoknak a szempontoknak, miszerint cselekedeteink jobban osztják-e el a gazdasági értékeket, csökkentik-e az ökológiai lábnyomunkat, segítik e a társadalmi kapcsolatok épülését.

A résztvevők közül sokan szkeptikusan tekintettek az elhangzottak megvalósíthatóságára, hiszen döntéseink többségét egyébként is a pénz és a profit határozza meg. Persze erre is volt Andrew Simmsnek egy jó példája: mintha a századik emeletről zuhannánk, és nyugodtak vagyunk, mert ebből kilencvenkilencet már szerencsésen túléltünk.

Az egész konferenciának kicsit olyan hangulata volt, mint mikor a teológusoknak elmondták, hogy mégis mozog a föld. Abban az időben a teológus volt a szakértő, és a szakralitás a hit határozta meg az akkoriak gondolatait, céljait, egész életüket. Az egyszerű paraszt is, amikor elvetette és learatta a búzát, Jézussal tudta azt azonosítani, és a búza fejlődése összefüggött Jézus naptári ünnepeivel. A búza termelése közben megélte az evangéliumot.

Erre jött egy Giordano Bruno és azt mondta: mégis mozog a föld! És ezzel az egész addigi gondolatvilág fokozatosan összeomlott. Az egyház szakadt, és mögéjük álltak a nagy bankházak. Ma, mikor a vetőmagot elvetem, számolom a költségeket. A magét, az üzemanyagét, a vetőgépét, meg a traktorét, közben nézem a vegyszerek költségeit, meg a kombájnét, vakarom a fejem a traktorlízingen és a vegyszerekre felvett kölcsönön, tehát az egész termést sürgősen pénzzé kell tennem, mert már nem élelmiszert, életet termelek, hanem pénzt. Kiveszett a kenyérteremtésből a mögötte lévő szellemi tartalom, ami hatványozottan érvényes az iparosra vagy más ágazatokra.

Oda fejlődtünk, hogy a döntéseink mögötti szellemi tartalmat kitöltötte a pénz. Így egyre több olyan dolgot veszünk, amire nincs szükségünk, olyan pénzből, ami nem a miénk, és olyan célokért, dicsőségért, hiúságért, amelyek nem minket szolgálnak.

Hiába emlegette Ha-Joon Chang, a Cambridge-i Egyetem közgazdász professzora a híres magyar közgazdászt, Polányi Károlyt, a magyar résztvevők valahogy nem akartak rákötődni. Pedig Polányi már 1946-ban figyelmeztetett: „Ahelyett, hogy a gazdaság lenne beágyazva a társadalmi viszonyokba, a társadalmi viszonyok vannak beágyazva a gazdasági rendszerbe.”

Mintha az inga kezdene visszalendülni. Hiszen mennyi egyház vagy intézményesült ideológia képviselőit láttuk már, ahogy a „mégis mozog a föld” felkiáltásra kényszeredetten lépniük kellett. Először azt bizonygatták, hogy a döntés joga, felelőssége nem az övék, csupán az elméletet, az elvet adták hozzá. Majd bizonygatták, hogy a tudásuk mégiscsak jó kiindulás lehet a továbbiakban és nem eldobandó. És a végén vagy változtatni tudtak téziseiken, felépítésükön, oktatási módszereiken, életszerűbbé tudtak válni vagy történelmi epizóddá váltak.