Kelepcéink fogságából
Az elmúlt száz évben, és fokozottabban a rendszerváltozás után eltelt közel három évtizedben magyar közösségünk többszörös csapdahelyzetbe került. Ránk nem csak az hatott, hogy köztes-európaiként a világhatalmak ütközőzónáiban kellett élnünk, ráadásként a trianoni diktátum egy különleges kelepcét ásott számunkra.
A felvidéki magyarság soha nem volt egységes közösség, sem földrajzilag, sem történelmileg, sem mentalitásában, mint mondjuk az erdélyi, és ma sem az. A többszörös csapdahelyzetbe tehát száz éve, mint erős, összetartó kis-közösségek láncolata csöppentünk bele, de közösen lettünk túszai és egyben veszélyforrásai, kimondott vagy ki nem mondott ellenségei egy idegen államalakulatnak.
A kelepce ránk zárult, új államalakulatok határvidékére sodródtunk. Szétzilálták a Kárpát-medencében létező üzleti kapcsolatrendszerünket, és az addig sikeresen működő térségeink gazdasági árnyékzónákba kerültek. Akkor minderre a kis-közösségek, több-kevesebb sikerrel tudták megtalálni a válaszokat. A szocializmus utolsó időszakában pedig a perifériára szorult közösségeink munkaszeretetükkel, adottságaik kihasználásával – aminek legjobb példája a háztáji termelés – mégis gazdaságilag sikeres közösséggé, így a többségi nemzet által irigyelt szegletévé váltunk a Trianonban megalapított államalakulatnak. Akkor megtaláltuk a kiutat kelepcéinkből.
Harminc évvel ezelőtt aztán kinyílt a világ, a kommunista rendszer végre megbukott, és a mi csapdahelyzetünk még bonyolultabbá vált. A privatizáció álarca alatt leépült a régióinkban lévő élelmiszeripar és meglehetősen gyér ipar. Az addig számunkra versenyelőnyt jelentő háztáji termelésnek pedig a globális láncok által kialakított új kereskedelmi rendszer adta meg a kegyelemdöfést. Újra visszakerültünk azokba a gazdasági árnyékzónákba, ahonnan Trianon után ötven évvel fel tudtunk állni.
A sikertelenségünknek több magyarázata lehet, de mindenképp ki kell emelni, hogy nem jól mértük fel a ránk váró folyamatok irányát és végkimenetelét. Ezért, mint közösség, nem is tudtunk rá kialakítani a megfelelő válaszokat, és a korszellem túlzott individualista és neoliberális közege sem segítette a megfelelő lokális stratégia kialakítását a globális veszélyekkel szemben.
Az eredmény? Mivel soha nem volt elvárható, hogy esetleg a többségi nemzet a régióinkba irányítsa a befektetéseket, az autópályákat, így a magyarok által lakott térségekben jelenleg a legalacsonyabb a gazdasági teljesítmény, a legmagasabb a munkanélküliség, legalacsonyabb a jövedelmi szint. Mivel alacsony a fizetőképes kereslet, ezért a vállalkozások száma messze elmarad az országos átlagtól, így nehezen alakulnak ki a régióra jellemző termékek, termékláncolatok, szolgáltatások. Alacsony az együttműködés a régión belüli vállalkozók között, és ennek az a következménye, hogy az itt megtermelt jövedelem rögtön elvándorol a gazdagabb centrumok felé.
Általában, mindig beleesünk a „gazdaságkor” csapdájába, és rögtön gazdasági fellendülést szeretnénk. Pedig ezzel egyidőben kell válaszokat találnunk közösségünk fizikai és szellemi kihívásaira. Figyelnünk kell közösségünk elöregedésére, az alacsony születésszámra. Külön oda kell figyelnünk a fiatalok tömeges kivándorlására. Mindazokra, akik nyugatra vándorolnak munka után, de azokra a legtehetségesebbjeinkre is, akik tanulmányaikat elvégezve Magyarországon maradnak.
Orvosolnunk kell közösségünk lemaradását a képzettség terén. A számok ebben a tekintetben jelenleg megdöbbentőek: a magyarok lakta járásokban az országos átlaghoz képest 25, de néhol több mint 50%-al magasabb azoknak az aránya, akik csak alapiskolai végzettséggel rendelkeznek, és ezzel összefügg, hogy a felsőfokú végzettek száma 30-45%-al alacsonyabb.
Pedig a kor ma újra változik, és megvan az esélyünk a sikerre.
Egy új ipari korszak küszöbén toporgunk, és arra kell keresnünk a válaszokat, hogy miképp lehetünk benne sikeresek. Az elmúlt évek tömegtermelése változik és előtérbe kerülnek az egyedi termékek, a személyre szabott különlegességek. Közösségeinkben túlsúlyban vannak a kisvállalkozások, és ötletességükkel, innovációk bevezetésével pont ők lehetnek az új korszak nyertesei. De ehhez, ki kell használniuk az új technológia vívmányait, például a robotika, vagy a 3D nyomtatás területén.
Élniük kell továbbá, az új digitális és kereskedelmi platformok nyújtotta lehetőségekkel is. A termékeinknek, szolgáltatásainknak piac kell, és ezen platformok súlya egyre növekszik. A virtuális bolt polcai kitágultak, szinte végtelenre nyúltak, ahol nem csak az agyonreklámozott tömegterméknek, hanem az egyedi, különleges esetleg egészséges termékeinknek is jut hely.
És erősödnek a további lehetőségek is. Elindult Kárpát-medence gazdasági terének újraépítése, ami azt hozhatja magával, hogy régióink az eddigi perifériákról régi-új fejlődő gazdasági központok vonzáskörzetébe kerülhet, kikerülve az eddigi kizárólagos Pozsony központúságból.
A jövő meglovagolásához viszont kiművelt emberfőkre, ötletességre, innovatív gondolkozásra, és nem utolsósorban a közösségen belüli összefogásra van szükség.
A kérdések lógnak a levegőben, és látható, hogy a válaszokat csak a gazdaság, az oktatás és a kultúra területére kialakított stratégiák együttese adhatja meg. A lehetőségek felsejlenek, csak találjuk meg az adekvát megoldásokat, és akkor ez a térség, a közösségünk kitörhet az eddigi stagnálásból.
