Hetven év árnyékában
A lévárti Tóth István szintén a kitelepítettek között volt. „Jöttek a csendőrök meg a katonaság, körülvették a falut, hogy el ne szökjék valaki. Úgyhogy őrt álltak mindenütt a határban. Aztán másnap jött a csendőr meg az orvos – nem tudni, hogy az volt-e vagy nem, de fehér köpeny volt rajta –, és mentek mindenkihez, aki a névsoron volt. Ha esetleg beteg volt, megvizsgálták, de nem igazán számított. Sorba jártak. Másnap jött a teherautó, a Studebaker, beállott, ami össze volt pakolva, azt felhányták a teherautóra, felhánytak bennünket is, gyerünk fel a teherautóra a tetejére. Február 26. vagy 28. lehetett, nagy tél volt, úgyhogy le Tornaljára, ott bevagoníroztak bennünket. Aztán kb. majdnem egy hétig mentünk marhavagonban, abban a hidegben” – emlékezett vissza.
Szintén egykori kitelepített Szepesi Julianna is, aki a „nagyon-nagyon fájó emléknek” nevezte a történteket. „Mert mi akkor kerültünk össze, két hónapos házasok voltunk. Mindenünk tönkrement, vagonba pakolni, akkor onnan megint csak kipakolni, az már gondolható, hogy milyen az – tört minden” – jegyezte meg.
1947 januárjában és februárjában Lévártról 19 család, szám szerint 67 személy, míg a szomszédos Dereskről több mint 40 család lett földönfutóvá a kassai kormányprogram határozata alapján. A legnagyobb fagyban hurcolták őket Csehországba, kényszerítve betegeket, gyerekeket otthonuk elhagyására. Õk voltak az úgynevezett önkéntes munkások, a cseh gazdáknak legalábbis így ajánlották őket.
„A családfőnek a család elé be kellett állani, azok meg úgy járkáltak, mint a vásáron. Végignézték, hogy milyen a munkaerő, ezek kellenek, ezeket visszük, és azokat már vitték is” – mesélte Tóth István. „Sokan mentek akkor Dereskből, meg innen is, meg talán Harkácsról, Sánkfalváról. Mind egyszerre vagoníroztak be bennünket” – fűzte hozzá.
A dereski Üveges Barnáné Irén elmondta, keservesen élték át azt a két évet. „Mindig csak abban bíztunk, a Jóisten majd hazasegít minket. Mert az a honvágy, az végtelen” – fogalmazott.
Tóth István megjegyezte, hogy akadtak azért becsületesebb gazdák is. „Ahol voltunk, Mirenovicén, az egy nagyon jó ember volt, Szógradának hívták. Nagyon rendes ember volt, csak el volt csodálkozva, hogy ez hogy létezik, ők úgy tudják, önként mentünk munkára, mert itthon nincsen semmink. Mikor elbeszélődött, hogy soknak földje van, lovai meg ökrei, állatok, hát csak el voltak csodálkozva, hogy hogy létezik ilyesmi? De hát ez volt a Beneš-törvény” – mondta.
Idén hetven éve a csehországi deportálásoknak. A gömöri magyarok szomorú szívvel gondolnak vissza arra az időszakra. Mindkét említett településen márványtábla őrzi az idegenbe hurcolt családok emlékét.


