Kis tigris a nagy tigrisek közt
Érdekes évet tudhatunk magunk mögött. Csak kapkodtuk a fejünket, és értetlenül néztük a szemünk előtt zajló folyamatokat, amelyekről egyre nyilvánvalóbb, hogy egy nagy gazdasági háború kellős közepében vagyunk. A külszínen védték a demokráciát, folyt a civilizációk közötti harc, a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem – valójában a globális valuták összecsapását láthattuk.
Amerika védte globális hegemón gazdasági és pénzügyi szerepét. Évek óta próbálja kivédeni, hogy az euró és az egyre erősödő jüan összefogjanak, és esetleg leváltsák a dollárt. Már évek óta olyan háborús forgatókönyvet láthatunk, amely egyszerre próbálja megelőzni az euró felemelkedését, az európai–orosz szövetség kialakulását, a kínai valuta felemelkedését, valamint az egységes eurázsiai hatalmi szerkezet kialakulását.
A mögöttünk hagyott évben a gazdasági hadszínterek áttolódtak a globális tér amerikai–kínai ütközőzónáira. Eddig Kína arra összpontosított, hogy minél több természeti erőforrás felett szerezzen ellenőrzést Afrikában és Dél‑Amerikában, hogy fejlődését függetlenítse a globális beszerzési piacoktól. Próbálta megtartani a korábban megkötött kínai–orosz szövetséget, dinamizálni az együttműködését az európai peremállamokkal, amelyben 16 kelet‑ és közép‑európai országgal vesz részt. A Selyemút koncepció meghirdetésével a globális háború helyett békés emelkedést ígér 64 országnak.
Nemcsak tőzsdei hullámzásokat, a kamatfegyvereket, az olajár emelkedését, az eszkalálódó vámháborút láttuk, de vérre menő harc indult a liberális gazdasági eszmevilág és az úgynevezett populista, protekcionista elméletek között, amelyet szitokszóként alkalmaztak a patrióta, az adott közösség érdekeit szem előtt tartó gazdasági irányultságra.
A világ, úgy tűnik, megállíthatatlanul egy új világrend kialakítása felé tart, ahol minden hatalomnak rendkívül óvatosnak és felelősségteljesnek kell lennie, hogy az átmenet békés legyen. Sajnos, a veszély óriási, hiszen a feltörekvő ázsiai nagyhatalmak módszerei nem ázsiaiak, hanem a nyugattól kölcsönvett koncepciók.
Graham Allison, a Harvard Egyetem neves politológia professzora az USA és Kína versengését a Thuküdidész‑csapdához hasonlította. A megnevezés Athén és Spárta ókori, eredetileg Thuküdidész által leírt vetélkedésére utal, amikor a feltörekvő Athén Spárta korábban kialakult hatalmát akarta megingatni. Mivel egyik sem volt hajlandó a kiegyezésre, azaz a dominancia valamiféle méltányos megosztására, fennállt a veszély, hogy az öldöklő és végeérhetetlen háborúskodásban közösen teszik tönkre Görögországot. Allison szerint a világtörténelemben tizenhat hasonló – egy feltörekvő és egy még domináns hatalom közti – konfliktus alakult ki, s ezek közül csupán négy végződött vérontás nélkül.
Ebben a furcsa miliőben válik magyarázhatóvá a Donald Trump által elindított vámháború, mert, ahogy mondta, „ha 500 millió dolláros külkereskedelmi mínuszban vagy, nem veszíthetsz”. Az Egyesült Államok majdnem négyszer annyit importált Kínától, mint amennyit exportált. A kölcsönös importvám‑intézkedések a két ország nemzetgazdaságának várhatóan minimális kárt okoznak, de mindenki figyelmeztetett, ha ez globális kereskedelmi háborúvá fajulna, annak már komoly világgazdasági növekedési kockázatai lennének.
Az OECD novemberi elemzésében már kiemelte a kereskedelmi ellentétek elmélyülésének érzékelhető hatását a világkereskedelmi forgalomra, ami a tavalyi 5,2 százalék után az idén csupán 3,9 százalékkal, jövőre és 2020‑ban pedig csak 3,7 százalékkal növekszik.
A kereskedelmi ellentétek elmélyülése, a makrogazdasági politika szigorodása, a nehezebbé váló hitelfelvételi kondíciók az olajárak emelkedésével együtt lassítják a világgazdaság növekedését. Az OECD prognózisa szerint az elkövetkező két évben 3,5 százalékra lassul a világgazdasági növekedés az idei 3,7 százalékról. Az Egyesült Államok GDP‑növekedése az idei 2,9 százalékról jövőre 2,7 százalékra, majd 2,1 százalékra csökken. Kínában is lassul a GDP‑növekedés, de egészen más nagyságrendben: az idei 6,6 százalék után jövőre 6,3 százalék lesz a várható bővülés. Az euróövezet az idén 1,9 százalékos, jövőre 1,8 százalékos, 2020‑ban 1,6 százalékos GDP‑növekedést ér el, ami elég jól mutatja, hogy a 2008‑as válság óta Európa valamit nagyon elrontott.
Európa nem vonta le a tanulságokat a 2008‑as válságból. Nem csökkentette az adósságot, sőt a válság óta a perifériák zömében tovább növekedett az államadósság. Sajnos, olyan kilátásokkal indulunk a lassulás felé, hogy valamely nagyobb periferiális gazdaság bedöntésével tönkretehető akár az egész európai gazdaság.
Mindennek kivédéséhez nem elegendőek az eddig alkalmazott közgazdasági eszközök, nagyobb energiákat kellene szánni a perifériák felzárkóztatására, illetve a társadalmi egyenlőtlenségek leküzdésére. Éppen a több évtizede fennálló egyenlőtlenségek vezettek el a „populizmus” ilyen erőteljes térhódításához.
Az elkövetkező időszak európai költségvetéséről szóló idén kirobbant vita is pontosan erről szól, a kohéziós alap nagyságáról, mennyire akarja a mag‑Európa, hogy a perifériák felzárkózzanak. A V4 államai Európa többi perifériájához hasonlítva jól állnak az adósság tekintetében, hiszen az államadósságot az EU és az eurózóna átlaga alatt tartották, illetve Magyarországnak is sikerült az alá csökkentenie.
Magyarországon az idei évre beérett a sokat kritizált „unortodox” gazdaságpolitika. Magyarország nemcsak a fejlődési mutatókban hasít, hanem keresi a továbblépést, egy versenyképességi fordulat, és új külpiaci lehetőségek segítségével.
A magyar kormányzat eddig is olyan lépéseket tett, amilyeneket jó pár évtizede nem. Például bespájzolt pár tonna aranyból. Mára Közép‑Európában a növekedési ráta amúgy is kétszer magasabb, mint az európai átlag, és széles körű egyetértés van a tekintetben, hogy a régió a jövőben is az európai növekedés forrása lesz. És ezek az államok képesek voltak saját nemzeti, politikai, kulturális identitásukat megőrizni még a jelentős illegális migrációs nyomás alatt is.
Az adóbevételek szépen gyűltek, a GDP‑mutató is megfelelően emelkedett. Sőt, még az átlagbér is elérte az ezer eurót, persze nem mindenhol és nem mindenkinél, de ahogy ma a szlovák gazdaság szerkezete kinéz, a német vagy osztrák bérek szintjének elérése vágyálom marad. Közben a közép‑európai kistigris már a múlté. A szlovák gazdaság csak átlagos ütemben fejlődik, a V4‑en belül pedig mindenhol gyorsabban növekedtek a bérek.
Azért épült is az ország, igaz, 2018‑ban egyetlen új autópálya‑szakasznak sem örvendhettünk, de folyik a munka és a telkek felvásárlása. A mohi erőmű befejezése is elérhető közelségbe került, habár 4 helyett 8 évig tartott, 2,8 milliárd euró helyett pedig 5,4 milliárdot költöttünk rá.
Pedig minden olyan szépen indult. A Jaguar Land Roverrel már a negyedik autóipari nagyvállalatot tudtuk idehozni, alig négyszázmillió euró ilyen‑olyan támogatásért. Ezzel a gépjárműipar közvetve vagy közvetlenül 250 ezer munkahelyre hat, s egyúttal az ipari termelés 44 százalékát adja. Csökkent a munkanélküliség is, igaz nem mindenhol, és nem mindenkit tudtunk alkalmazni, de nem baj, mert gyorsan behoztunk 60‑70 ezer külföldi vendégmunkást, hogy a globális vállalatok azért tudjanak termelni.
Még a botrányos újságíró‑gyilkosság sem hozott különösebb fordulatot, csupán a Gripenek helyett hirtelen F–16‑osokat vásárolunk, valamivel drágábban. Hogy, hogy nem, az is kiderült, hogy korrupt az európai forrásokat szétosztó pályázati rendszer, visszaélések vannak a mezőgazdasági támogatások szétosztásánál, többszázmilliós forrásokkal rövidítettük meg a tudományos kutatást, és állítólag a kormány maffiakapcsolatokkal bír. Persze ez egyáltalán nem indokolta, hogy új választások jöjjenek, ahogy a vietnami emberrablás sem, hiszen egy kis szívesség a szlovák vállalatoknak megteremtheti az esélyt a zsíros üzletekre. A tömegtüntetések és a koalíciós pávatáncok hatására a kormányt egy „kissé” átalakították. A tömegtüntetések kifulladtak, ahogy a gazdák traktoros felvonulásai is abbamaradtak, némi részsikereket elérve.
Mindenesetre a koalíción belül érződik az áporodottság, igyekeztek is jobbnál jobb javaslatokkal előállni. Volt javaslat a nyugdíjplafonra, az üdülési utalványra, az üzletláncok megadóztatására, a diákok ingyenes étkeztetésére, és még ki tudja, mi minden bevezetésére. A legnagyobb problémára viszont – hogy ez a struktúra csak addig versenyképes, amíg alacsonyan tartják a béreket, és Szlovákia már régen nem tartozik az olcsó munkaerővel bíró országok közé – nem kerestek válaszokat. Európában legkevesebbet költünk kutatásra, valamint fejlesztésre, és ez is hatással volt arra, hogy a BMW Debrecent választotta, sőt a nálunk gyártó Jaguár is Budapestre viszi fejlesztőrészlegét. Lemaradtunk a digitalizációban, hiszen egyelőre még az sem biztos, mikor vezetik be az e‑kassza rendszert.
Úgy néz ki, Szlovákia az idén elérte a fejlődési plafonját. Valami újat kellene kitalálni, például csökkenteni a régiók közötti egyenlőtlenségeket, vagy helyzetbe hozni a kis‑ és középvállalkozókat, ahogy a feltörekvő Kínával való kapcsolatok fejlesztésére sincs megfelelő stratégiánk.
Hát, valahogy így haladunk az elkövetkező évek felé, amikor is újra lebegtetik egy világválság bekövetkeztét, miközben a szlovákiai háztartások vészesen eladósodtak, nagymértékben rá vagyunk utalva az autóiparra, mégsem történnek lépések a technológiaváltásban, az újítások bevezetésében. Számunkra nem marad más, mint tudatosítani, hogy nincs értelme a bölcs kormányzásra várni, csak mi magunk tehetünk valamit saját és közösségünk boldogulásáért.
Addig is örvendjünk, hogy az új pálinkafőzési törvény immár teljesen új dimenziókat nyitott a vidéki kisemberek előtt.
