A mezei szilfáról
„Van fája a síknak is. De csak puha fája. A nyár, a fűz, a rekettye. Szilaj fája csak a szilfa. Erős, kemény, szívós, viharokkal szembeszálló, a mit hajdan szilajnak nevezett az irodalom is, a népnek nyelve is. Gyümölcsöt nem terem, de éjszakára tanyát ad a varjúnak, seregélynek. A villám kikerüli, és ha beleüt is, nem árt neki. Legmagasabb csúcsára odaszáll a turul madár. Onnan nézi a napot s a legelésző, ficzánkoló ménest. Ágából, fiatal hajtásából faragták őseink az íjjat... Századokon át élt. Kora miatt kihalt szilfát még senki sem látott.” (Eötvös Károly)
Évszázadokkal ezelőtt a szil jóval gyakoribb volt errefelé, sokfelé ültették, a táj meghatározó eleme volt, különféle gyógyhatásokat tulajdonítottak neki. Az alföldi csárdák környékén is gyakran előfordult, ahol terebélyes lombkoronájával árnyékot adott az utazóknak és lovaiknak. Mivel a legjobb hamuzsírt egykor a szil fájából égették, már a szilfavész előtti időszakban is jelentősen csökkent a térfoglalása erdeinkben. A leglátványosabban a hegyi szil tűnt el az erdőkből, de a mezei szil állományai is erősen megfogyatkoztak. Ebben szerepet játszott az a körülmény is, hogy termőhelyeiket más, a célállományt alkotó fafajokkal erdősítették be, mint többek között a tölgy, a bükk, a kísérő fafajokra pedig nem fordítottak kellő gondot, sőt gyakran ki is szálalták őket.
Pedig már az ókori görögök is fájaként tisztelték a szilt Hermésznek, a kereskedők és a tolvajok istenének. E fa szárnyas termései kísérték a lelkeket – Hermész vezetésével – a világ ítélő bírája elé. A nimfák az elesett hősök emlékére árnyat adó szilfákat ültettek.
A római mitológiában a szil Júnó istennő fájaként jelenik meg. A cimberek ellen viselt háború idején Nuceria városában, a Júnónak szentelt ligetben az istennő oltárára ráboruló megcsonkított szilfa saját erejéből felépült – rögtön virágba borult –, és íme, ismét helyreállt Róma tekintélye... A római korban a szilt a szőlő támasztékául használták, így aztán a Dionüszosz-kultuszban is megjelent. Dél-Franciaországban, a terebélyes lombú fákban nem igen bővelkedő mediterrán vidéken a szil helyettesítette a germánok hársfáját; árnyékában hirdették isten igéjét, és ott is ítélkeztek.
A szil a nagy európai folyóvidékeken őshonos növény, ahol 20-30 m magasra is megnő. Ligeterdőkben, nyirkos, olykor elárasztott, talajokon él, de más erdőkben, erdőszéleken, réteken és legelőkön is előfordul. Hihetetlenül életképes – tuskóról és gyökérről is kisarjad, szinte elpusztíthatatlan. Van egy titka: a szomszédos egyedek gyökerei gyakran összenőnek, amelyen keresztül tápanyagcserét tudnak véghezvinni. Bármilyen fontos és hasznos, ráadásul erős fa, ami még akkor is újjáéled, ha kivágják, napjainkra állománya egész Európában visszaszorult. Először 1918-ban jelent meg a szilfavész, ám akkor még sikerült legyőzni. Az 1960-as években azonban Észak-Amerikából ismét visszatért, és ez a járvány ismét megtizedelte az európai szilfajokat, a legnagyobb pusztítást pedig épp a mezei szil populációiban végezte.
Ezernyi területen alkalmazták, nagyobb szilárdsága, szívóssága, rugalmassága miatt a tölgynél értékesebbnek tekintették. Fája megbecsült és mutatós keményfa, értékében vetekszik a tölgyfával. Tartóssága miatt víz alatti építkezésekre is kiváló, de természetesen épületfának is elsőrangú. A bútor-és parkettagyártásban éppúgy felhasználják, mint a faburkolatok, dísztárgyak és fajátékok készítésében. Jobb hordó és tartósabb kocsikerék készült belőle, mint bármilyen más fából, szép rajzolata miatt – és mivel a szú is nehezebben támadja meg – az asztalosok számára is kedvelt alapanyag volt. A kovácsok fűtőértéke miatt többre tartották a tölgyfából égetett szénnél, hamujából hamulúgot főztek. A tímárok kérgét cserzőanyagként használták, a festők különböző színeket állítottak elő belőle, a kéreg belső részén található háncs pedig a levelekkel együtt állatok takarmányozására szolgált. Frissen és szárítva egyaránt.
A népi gyógyászat máig használja, ám a “modern kor” mintha megfeledkezett volna róla. A kérgéből készült főzet magas csersavtartalma miatt sebek gyógyítására, és aranyér külsőleges kezelésére volt alkalmas. Öblögetőként csillapítja a szájüreg és a torok, elfogyasztva pedig a gyomor és a bélrendszer nyálkahártyájának gyulladását. Vízhajtó tulajdonsággal bír. Külsőleg alkalmazva sebek és gennyes fekélyek gyógyítására alkalmazzák.
A mezi szilek királya kétségkívül a balatonakarattyai Rákóczi fa volt. Az 1968-ban kiszáradt faóriás mellmagassági kerülete meghaladta a 7,5 métert. Dombtetői elhelyezkedése miatt nagyszerű kilátás nyílt mellőle a Balatonra, így hajdan a nyaralók kedvenc úticélja volt. Ma is jó állapotban van a Csákvárt és Lovasberényt összekötő út mentén álló, 462 cm törzskörméretű mezei szil, melyet a régi katonai térképeken is feltüntettek, mint tájékozódási pontot. A legnagyobb ismert magyarországi mezei szil azonban nem itt, hanem Kisgörbőn, Zala megyében, magánterületen található. Törzsének vastagsága néhány cm-rel meghaladja a csákvári példányét. A Somogy megyei Tapsony közelében, vízjárta élőhelyen nő egy jó állapotú, 600 cm-es törzskörméretű vénic szil, ennél nagyobb szilről nincs tudomásunk hazánkban. Két szép és viszonylag idős mezei szil díszlik a budapesti múzeumkertben, a Nemzeti Múzeum épületének közelében, lombkoronájuk csaknem felér a timpanon 27 méter magas csúcsáig.
Eötvös Károly szerint a magyarnak nemzeti fája a szil,
„mivelhogy ezer falu, város, halom, dűlő, határrész viseli a Szilas, Szilágy nevet. S ahol ez a név van, ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt.”
A nyelvújítás idején Szemere Pál a szil főnévből alkotta meg 1816-ban a szilárd szavunkat. Linné 1753-ban megjelent főművében, a Species plantarum-ban az Ulmus campestris név szerepel, amelybe a mezei szilen kívül a ma hegyi szilként ismert faj is beletartozott. A campestris szó mezőn élőt, mezeit jelent. A mezei szil ma érvényes neve azonban Ulmus minor, vagyis a fajnév azóta megváltozott. Az ulmus kifejezést egyébként már számos ókori szerző, így többek között Vergilius és Plinius is említi. A német Ulme, illetve az angol elm szavakban is jól felismerhető a latin eredet.
