Emléktáblát avattak a kitelepítettek emlékére Jókán

"Az emberek általában susogva vagy pedig nem szívesen beszéltek róla, féltek egy újabb megtorlástól. Attól féltek, hogy ezért üldözni fogják őket, ha felemlegetik, mi történt 1947-ben és 48-ban. Hála a jóistennek, a községünk testvérközségi kapcsolatot, szerződést kötött Somberek községgel, ahova a legtöbb jókai kitelepült kerül, és így megmaradt a kötődés - mondta Farkas Imre, Jóka polgármestere. Megmaradt az a folyamat, amikor a jókai kitelepítettek a jókaiakkal találkozhatnak és a Somberekre kitelepítettek eljöhetnek és láthatják falujukat. Ha a közvetlen kapcsolat meg is szakad, azonban valamilyen formában meg kell tartani, tovább kell erősíteni a két település közötti kapcsolatot, hiszen a halottaink nem csak Jókán vannak, hanem Somberekben is nyugszanak a temetőben” - tette hozzá.

Somberek jelenlegi polgármestere maga is anyai ágon kitelepítettek leszármazottja, így van kötődése Jókához is. Visszaemlékezésében elmondta, a magyarországi települést is megroppantotta a kitelepítés, hiszen a faluból szintén kitelepítették akkoriban a németek egy részét, helyükre bukovinai székelyeket telepítettek. Ezután érkeztek a felvidékiek.

"A kezdeti időkben ez természetesen nem ment zavar nélkül, hiszen sok esetben ott maradtak azok a német ajkú lakosok, akiknek a házába kerültek a jókaiak, akiket innen elüldöztek, és hát ez természetes, hogy ez nem váltott ki senkiben örömet. Súrlódások voltak, néha még kisebb verekedések is előfordultak, én azt gondolom, hogy ez természetes. De én azt gondolom, hogy az akkori időkben az emberekben nagyobb volt az önuralom és a településeknek az akkori vezetői itt Sombereken is a helyükön voltak. Volt egy nagy tekintélyű plébánosunk, aki próbálta a felgyülemlett feszültséget tompítani, illetve a tanítók a jegyző, a bíró, ezeknek abban az időben mindnek olyan tekintélye volt, akinek a szavának volt súlya” - mesélte Csoboth Tamás, Somberek polgármestere.

A kitelepítettek nagy része már nem élhette meg az emléktábla felavatását, az egyik résztvevő, Németh Mariska néni azonban a saját bőrén tapasztalta meg a kitelepítés következményeit. Szüleit és testvéreit kitelepítették, ő egyedüliként maradt Jókán nagynénjével és annak férjével. Szüleivel és testvéreivel csak közel tíz évvel a kitelepítés után találkozott először.

„Szétszakítani a családokat, erre nincs kifejezés. Egyszerűen nem lehet megmondani, hogy micsoda érzés az, hogy akkor az első években még a látogatás is olyan nehéz volt, olyan ritka volt. 48-ban volt a telepítés, és a bátyám, aki Pesten dolgozott és ott lakott, az úgy emlékszem, hogy 56-ban volt látogatni. Aztán azért utána jött az anyukám a húgommal. Én 57-ben tudtam elmenni… nem volt könnyű. Két gyerekkel, az egyik négy éves volt, a másik hat éves… De akkor megkaptam az útlevelet és elmentünk, és akkor csodálkoztam, hogy Somberek, istenem, ide hozták őket. És akkor elmondta a húgom, megmutatta a helységet, hogy „ott henteregtem, hogy én itt nem maradok, megyünk haza, ordítottam, hogy megyünk haza... és akkor egy néni odajött, megsimogatott, hogy á, kislányom, ti már nem mentek haza, mi sem mehettünk oda, ahová akartunk.” És az a házinéni volt, akit egy dobásra a szőlő présházba kitettek. Egy darabig bíztak, egy darabig nem csomagoltak ki. De később már látták, hogy nincs menekvés. De ki volt az oka? Hát ki volt a bűnös? Azért, hogy magyarok voltunk és itt születtünk, ez volt a szülőföldünk? És ma is ez a szülőföldünk, és majdnem úgy van, hogy nem mi vagyunk otthon?” - emlékezett vissza Németh Mária kortanú.

A kitelepített magyarok házaiba itt is magyarországi szlovákokat telepítettek, akik közül sokan nem tudtak beilleszkedni és hazaköltöztek amint erre módjuk nyílt.

„Több család is elment. Volt egy család, ahol a férfi fogságból jött meg akkor, amikor már a felesége ide települt. Õ nem maradt itt. Õ azt mondta, hogy ő képtelen arra, hogy valakinek a házába beüljön, ő visszamegy. És vissza is mentek. És szépen éltek Magyarországon, nem volt semmi problémájuk. És még egy család volt, azok öregek voltak, azoknak pedig a telepítéskor azt ígérték, hogy előkerítik a háborúban eltűnt fiukat, ha kitelepülnek. És amikor ők már látták, hogy ebből nincs semmi sem, akkor ők is visszamentek. Különben a többiek itt maradtak, aztán mentek ki jobbra, ki balra, építkeztek valahol és többnyire elmentek a faluból. Ma már – és ebben a magyarok is hibásak – nem ragaszkodnak úgy a magyarságukhoz. Ha van egy vegyes házasság, ott már nem kell a gyereknek mind a két nyelvet tudni, ettől én ostobább dolgot nem is tudok elképzelni. Nem azt mondom, hogy legyenek magyarok vagy szlovákok, teljesen mindegy, én ebbe nem szólnék bele, de az, hogy nem tudja az a gyerek mind a két szülőnek a nyelvét, és a szülő az oka ennek, ez nem helyes” - zárta gondolatait az idős Németh Mária.

Ma már jobbára csak a leszármazottak ápolják tovább a kapcsolatot, abban azonban mindannyian egyetértenek, hogy az emlékezés fontos, azért is, hogy a hasonló családi sorstragédiák soha ne ismétlődhessenek meg.