Eljön a harmadik német gazdasági csoda?
A német gazdaság Európa motorjának számít, de a válság óta sem Németország, sem az unió nem tudott gazdaságilag igazán erőre kapni. Az európai országok közül csupán a volt keleti blokk államai tudták kihasználni a lassan a végéhez közeledő konjunktúra hatásait.
Tavaly tette közzé – enyhén vágyvezérelt – tanulmányát a George Friedmanhoz köthető Geopolitical Futures, amely ugyan Amerika szemszögéből tudósít, de nekünk köztes-európaiaknak mégis érdemes rá figyelnünk az új utak keresése közben. 2017 a német gazdaság számára rekordévnek számított, és még a kilátások is jóknak tűntek. A tavalyi év elején mind a Nemzetközi Valutaalap, mind a német kormány saját növekedési előrejelzéseit felfelé módosította.
Ez azonban már a múlt. Tavaly júniusban már maga a Die Welt konzervatív napilap is bejelentette „a második német gazdasági csoda végét”. Amely, ha nem is ért véget, a második negyedévben mindenesetre csökkent mind az ipari termelés, mind az ipari megrendelés volumene, ezért a növekedési kilátásokat a felére csökkentették.
A sajtó gyorsan kialakította azt a narratívát, amely az amerikai protekcionista politikát kiáltotta ki bűnbaknak. Persze Donald Trump fenyegetései a német autók 20 százalékos behozatali vámjáról jó táptalajt adtak ehhez. Nagy volt a kísértés arra is, hogy a német gazdasági bizonytalankodást a berlini belpolitikai küzdelem számlájára írják. A gyengeség jeleként értelmezték Angela Merkel minden kijelentését, vagy a Merkel kereszténydemokratáinak és a bajor keresztényszocialistáknak 69 éve tartó, mára súlyos repedésekkel terhelt politikai szövetségét.
Úgy tűnik, Németország gazdasági problémái strukturális jellegűek. Nem várható el ugyanolyan növekedés, mint ami Németországot a 2008-as válság után a stagnálástól az európai gazdaság egyetlen reménységévé tette. A „rajnai csoda”, a második világháború utáni Nyugat-Németország fellendülése lenyűgöző volt. Ennek a regenerációnak természetesen megvan a magyarázata. Egyik oka a népességrobbanás volt. Németország nyugati fele a második világháború kezdetéig demográfiai rémálomnak tűnt. 1950-től 1970-ig azonban 2,5-re nőtt a termékenységi ráta, ami majdnem kétszerese a jelenlegi 1,5-nek. Másrészt Hitlerék nemcsak negatív erkölcsi örökséget hagytak Németországra, de egy hatalmas gazdasági bázist is.
A szövetségeseknek a bombázások során csak az ipari üzemek 20 százalékában sikerült kárt okozniuk. A náci kormány jelentős ipari beruházásainak többsége megmaradt, mégpedig olyan iparágakban, mint a gépészet, a járműipar, amelyek a későbbiekben Németországot a világ elismert gyártójává tették. Az Egyesült Államok óriási támogatást nyújtott Nyugat-Németország újjáépítésére, hogy tartani tudják a vasfüggöny elleni vonalat, és ezt láthatóan a németek sikeresen ki is használták. Egyedül a Marshall-tervvel az USA 1,45 milliárd dollárral (ma mintegy 13,77 milliárd dollár) járult hozzá az újjáépítéshez.
A Szovjetunió összeomlása meglepte a nyugatnémet gazdaságot. Akkor a legtöbb közgazdász úgy vélte, hogy a német újraegyesítés tönkreteszi a nyugatnémet gazdaságot. Az első eredmények valóban nem voltak reményt keltőek. Németországnak 2,3 ezer milliárd eurójába kerültek a keletnémeteknek nyújtott szociális juttatások, hogy újjáépítsék a keletnémet infrastruktúrát, és lecseréljék a keletnémet márkát.
A helyzet olyan súlyos volt, hogy 1999-re egy közgazdászjelentés Németországnak az „Európa beteg embere” szerepét vizionálta. Az elemzés egyszerűen párhuzamot vont a frissen egyesült német állam és az összeomlása előtti oszmán szklerotikus birodalom között.
A második német gazdasági csoda eltért az elsőtől. A termékenységi ráta az ezredfordulóra tovább csökkent, de Németország ezt a kelet-európai olcsó munkaerő kihasználásával kompenzálta. A termelés keletre történő áthelyezésével, a német technológiai és termelési módszerek bevezetésével a költségek csökkentek, a termelékenység nőtt. A közös valuta 1999-es létrehozása pedig tovább segítette a német áruk versenyképességét. 1991-ben a német gazdaság 27%-át tette ki az export, ez mára 46 százalékra emelkedett.
A német gazdaság fellendítésében segítettek a munkaerőreformok, ám az alacsony munkanélküliségnek lett egy kedvezőtlen mellékhatása: a gazdasági egyenlőtlenség. A gazdagok még gazdagabbá váltak, és a jövedelmi egyenlőtlenségeket tovább növelte a 2008-as pénzügyi válságot követő monetáris politika.
Napjainkban Németország valódi kihívásokkal szembesül. A kelet-európai munkaerő-termelékenység évekkel ezelőtt utolérte a német szintet – aminek egyik fő oka a kelet-európai nyomott bérszint –, ezen az úton tehát nincs további növekedési lehetőség.
Kevés a születés, az 1,59-es termékenységi ráta jóval a reprodukáláshoz szükséges 2,1-es érték alatt van. A német társadalom Európa egyik legöregebbje, és az előrejelzések szerint, ha nincs migráció, lakosainak száma a jelenlegi 81 millióról 2080-ra 54 millióra csökken. Belső piaca, ahogy egész Európáé, túltelített, Kínával ellentétben nincs lehetősége növelni a belföldi fogyasztást. Az orosz piac vásárlóereje sem adhatna különösebb lökést, még akkor sem, ha az uniós szankciók nem akadályoznák az orosz–német gazdasági kapcsolatok elmélyülését.
Mindezek mellett Németország oktatási rendszere elöregedett, magasak a vállalati adókulcsok, a digitális széles sávú infrastruktúra múlt századi, az innovációt elfojtják a hierarchikus vállalati struktúrák. Még az eddigi sikerágazat, az autóipar területén is elmúltak Németország legjobb napjai, és ezen a károsanyag-kibocsátási botrányok sem segítettek. Végül, de nem utolsósorban, a német bankrendszert az amerikaiak romhalmaznak minősítették.
A modern (azaz az 1871 utáni) Németország válságaira a német lakosság általában olyan szociális fegyelemmel reagált, amelyet kevés más nemzet tudott megtenni. Kérdés, ezúttal hol találja meg Németország a termelékenység növekedését? Az 1950-es években a népesség robbanásában, a 2000-es években Kelet-Európában akadt rá. A német gazdaság egyik lehetősége az egészséges belföldi kereslet lehetne, ám a belföldi fogyasztás jelenlegi szintje nem tudja kiegyenlíteni az export terén várható kieséseket.
Merkel tervével, hogy menekültekkel és bevándorlókkal fiatalítsa Németországot, talán az 1950–1970 közötti vendégmunkás-beáramlást próbálta megismételni. Megmosolyogtató az idealizmusa, ha úgy vélte, bármely szíriai, szomáliai vagy afgán integrálható egy olyan Németországba, amely már elszakadt a múltjától, és elfogadta a kozmopolita, multikulturális Európa ötletét. Németországnak nem lesz könnyű elkerülnie a nehézségeit, és Közép-Európa ezer szállal kötődik hozzá.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/12. számában)
