Egyre nagyobb különbségek
A társadalmi feszültségek növekednek, ahogy azt tapasztaljuk nap mint nap, eközben pedig a gazdasági olló is egyre szélesebbre nyílik, nem csupán regionálisan, hanem az egyes szakmák szerint is. Ennek fényében a változások elkerülése a közeljövőben csak egyre több elégedetlenséget gerjeszthet.
Valami recseg az alapok alatt. A társadalmi feszültségek kézzelfoghatók, a gazdasági olló pedig feltartóztathatatlanul nyílik – nem csupán kelet és nyugat, hanem szakmák, generációk és nemek szerint is. Az, ami néhány éve még mérsékelhető eltérésnek tűnt, mára strukturális törésvonallá vált, amely nemcsak a jelen biztonságát, hanem a jövő fenntarthatóságát is veszélyezteti.
A Szlovák Nemzeti Bank júliusban publikált elemzése nem vádolható ellenzéki célokkal, mégis rideg tükröt tart elénk. Az adatok szerint a szegénység, vagy a társadalmi kirekesztés kockázatának kitett lakosság aránya (AROPE) 2020 óta évről évre emelkedik. Míg az EU átlaga csökkenő tendenciát mutat, Szlovákiában már közelíti a 20 százalékot. Vagyis minden ötödik ember a társadalom peremén egyensúlyoz.
A legsérülékenyebbek továbbra is a többgyermekes és egyszülős háztartások, különösen Kelet-Szlovákiában. A régióban az AROPE-mutató négy év alatt 7,3 százalékponttal nőtt – ez nem csupán egy adat, tízezrek életminőségének a romlását jelenti. A relatív szegénység mellett az anyagi-társadalmi nélkülözés mutatója is emelkedik, vagyis már nemcsak kevesebből kell megélniük az embereknek – de alapvető szükségleteiket sem tudják kielégíteni.
A régiós különbségek mellett egyre élesebb a generációs és szakmai szakadék is. A millenniumi nemzedék – miközben papíron magasabb jövedelmet ér el, mint az X generáció – relatív helyzete romlott. A lakhatás, egészségügy, gyermeknevelés költségei gyorsabban emésztik fel jövedelmüket, mint ahogy az inflációval korrigált keresetek emelkedni tudnának. Az Y generációnál már jól látszik az összefüggés az alacsony jövedelem és a hiányos egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés között – ez pedig önmagában újratermeli a generációkon átívelő szegénységet.
A nemek közötti különbségek sem csökkennek. A fiatal nők körében a legmagasabb a szegénységi kockázat, különösen a 18–24 éves korosztályban, ahol a társadalmi mobilitás lehetősége a legalacsonyabb. Bár a felsőoktatásban a nők részvétele magas, ez nem tükröződik a jövedelmekben vagy a munkahelyi lehetőségekben. Az elavult családtámogatási rendszer és a nem rugalmas munkakörnyezet csak erősíti ezt a torzulást.
A társadalmi különbségek nem véletlenül nőnek – a gazdasági alapmutatók sem adnak okot túlzott optimizmusra. A szlovák GDP, a háztartások fogyasztása és a rendelkezésre álló jövedelem mind a vásárlóerő-paritáson számolt uniós átlag 70–78 százalékán áll. Ugyanakkor a fogyasztási árak már meghaladják a 80 százalékot. Magyarán: hasonló árakkal élünk, mint a nyugat-európaiak, csak éppen jóval kevesebből. Ezt nyáron látják azok, akik más EU-s országokba mennek kirándulni, s már nem érzékelnek olyan nagy árkülönbséget a helyi éttermekben, mint a hazai kirándulóhelyeken.
A termelékenység továbbra is gyenge pont. A reálkonvergencia – vagyis a Nyugathoz való felzárkózás – kulcsa a munkatermelékenység lenne, ez azonban csak lassú ütemben növekszik. Az alacsony hozzáadott értékű munkák túlsúlya, az innovációs gyengeség és a képzett munkaerő elvándorlása mind fékezik ezt a folyamatot. Márpedig termelékenység nélkül nincs tartós béremelkedés – és így nincs kiút a szegénységből sem.
Szlovákia szép számokat mutat, ha uniós statisztikákat nézünk – ám ezek mögött egyre megosztottabb társadalmi valóság húzódik. Az egyik oldalon egy viszonylag jól teljesítő, magasabban képzett városi réteg, a másikon egy leszakadó vidék, fiatal nők, egyszülős családok és középkorú férfiak, akik egyre inkább kiszorulnak a gazdaságból és a közösségi életből. A társadalmi mobilitás lelassult, a befogadás helyett egyre inkább a zártság a jellemző.
Ez pedig hosszú távon nemcsak morális, hanem gazdasági kérdés is. Az ország versenyképessége, egészségügyi kiadásai, munkaerőpiaca és növekedési lehetőségei egyaránt sérülnek. Az esélyegyenlőség nem humanitárius gesztus, hanem stratégiai befektetés. A jelen problémái ugyanis a jövő költségvetését fogják terhelni – kamatostul.
A szociális olló nyílását nem lehet a végtelenségig figyelmen kívül hagyni. A társadalmi elégedetlenség nem a kormánypártoktól vagy az ellenzéktől függ, hanem a hétköznapok realitásától. Ha a fiatal generációk nem látják az előrejutás útját, ha a bérek nem tartják a lépést az árakkal, ha a régiók csak húzzák le egymást, akkor a gazdaság nem fenntartható, csak épp még nem omlott össze.
Mindezek vonatkozásában a közpolitikának gyors és célzott válaszokat kellene adnia. Ehelyett gyakran kampányízű, ad hoc intézkedések születnek, amelyek a társadalom legérzékenyebb rétegeit éppen, hogy nem érik el. Az adópolitikában nincs valódi szándék a terhek megosztására, a családtámogatások nem tesznek különbséget kellően a háztartástípusok között, az oktatási rendszer pedig képtelen kiegyenlíteni az induló hátrányokat. Ahelyett, hogy az állam befektetne az esélyegyenlőségbe, inkább szimbolikus gesztusokat tesz, esetleg ellentéteket szít, hogy pozícióját megtartsa.
Megjelent a Magyar7 2025/29. számában.
