Egyenes út az életszínvonal csökkenéséhez
A pénzügyminisztérium szerint nincs különleges helyzet: az élelmiszerárak 2025 első öt hónapjában mindössze 2,2 százalékkal emelkedtek, ami az elmúlt négy év legmérsékeltebb üteme. Ez tény. Az is statisztika, hogy a szomszédos országokban a drágulás nagyobb volt. Mégis, a szlovákiai háztartások kétharmada ma úgy érzi, alig tud kijönni a fizetéséből. Ez is tény. A kérdés: hogyan fér össze ez a két valóság?
A mért adat papíron valóban kedvező, különösen a 2022–2023 közötti időszakhoz képest, amikor a drágulás mértéke elérte a 40,2 százalékot. Napjainkban a szomszédos országokban rosszabb a helyzet, mint nálunk: Lengyelországban 5,4, Csehországban 4,9, Magyarországon 4,7 százalék volt az élelmiszer-infláció az év első felében.
Az adatok azonban csak a történet egyik felét mesélik el. A közgazdászok régóta tudják, hogy a statisztikai infláció és a lakosság által érzékelt életszínvonal között szakadék tátong.
A számok az átlagot mutatják – a nagy jövedelmű pozsonyi ügyvéd és a kelet-szlovákiai minimálbérből élő pénztáros bevásárló kosara egyaránt benne van. A mindennapi valóságot viszont az dönti el, hogy a háztartások rendelkezésre álló jövedelme hogyan aránylik a rendszeres kiadásaikhoz, és mekkora a mozgásterük a váratlan költségek fedezésére.
Az egyik friss felmérés szerint Szlovákiában a munkavállalók 67 százaléka nehezen jön ki a fizetéséből. Ez éves szinten 8 százalékpontos romlást jelent.
A keleti régiókban a helyzet súlyosabb, ott 71 százalék a pénzügyi nehézségeket jelzők aránya, míg Pozsony megyében „csupán” 61 százalék. Különösen aggasztó, hogy egy váratlan, 540 eurós kiadás fedezése – például egy kazáncsere vagy autójavítás – a munkavállalók 29 százaléka számára teljesíthetetlen lenne, további 35 százalék pedig csak komoly megszorítások árán tudná kifizetni.
Ez a sérülékenység összefügg a jövedelmi szerkezettel és a régiós különbségekkel. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők fele gond nélkül fedezné ezt a kiadást, a középfokú végzettségűeknek már csak harmada, az alacsony végzettségűeknek pedig mindössze az egynegyede. Ekkor nyújthatna segítő kezet az állam, amely azt állítja magáról, hogy szociálisan érzékeny, de nem így van.
A politikai kommunikációban újra és újra visszatérő motívum, hogy a kereskedelmi láncok mohósága hajtja fel az árakat. Ezt a leegyszerűsítő magyarázatot azonban az empirikus adatok nem támasztják alá.
A Hohenheimi Egyetem három kutatója közel félmillió európai kiskereskedelmi tranzakciót elemzett 2013 és 2022 között, és arra jutottak, hogy az árrések mediánja inkább csökkent – reálértéken nagyjából 10 százalékkal. Ráadásul a nagyobb piaci szereplők esetében a beszállítói árak növekedésekor az árrés csökkenése még kifejezettebb.
Ez a dinamika árnyalja a közvélekedést, hogy a kiskereskedelem sokszor pufferként működik, késleltetve és mérsékelve a globális nyersanyagár-sokkok hatását. Az inflációt tehát nem kizárólag a hazai láncok profitéhsége táplálja, hanem a nemzetközi árupiaci mozgások, az energiaárak, a logisztikai költségek és az adópolitikai döntések összjátéka. Az tehát nem feltétlenül igaz, hogy a kereskedők viszik el a hasznot, amit a politikában olyan sokszor hallani, sokkal több tényező befolyásolja a folyamatot.
Az is érdekes tény, hogy a Deutsche Bank „Grocery Index” adatai szerint Pozsonyban az élelmiszerárak jelentősen alacsonyabbak, mint Zürichben, Oslóban vagy Párizsban, de meghaladják Budapest és Varsó árszintjét. A probléma, hogy ezek a mutatók nem veszik figyelembe a helyi béreket. Így míg a svájci vásárló magas árakat lát, de ehhez kiemelkedő fizetés társul, addig a szlovák vásárló alacsonyabb nominális árakkal találkozik, de jóval kisebb vásárlóerővel bír.
Ez a relatív vásárlóerő-index sokkal pontosabban jelzi az életszínvonalat, mint az abszolút árindex. A kutatások persze csak a nagyvárosokra koncentrálnak, de sok országban, Szlovákiához hasonlóan, nagyok az eltérések a főváros és a vidék között, így ebből is jól lehet következtetni.
A júliusi adatok szerint Szlovákia inflációs rátája (4,5 százalék) a második legmagasabb volt az eurózónában, az élelmiszerek (alkohollal és dohánnyal együtt) éves szinten 4,9 százalékkal drágultak. Az infláció fő kockázatai továbbra is a mezőgazdasági inputárak, az energiaárak és az adóemelések. Külön figyelmet érdemel a forgalmi adó (DPH) esetleges növelése, amely a fogyasztói árakat közvetlenül emelné, és tekintettel a hazai vásárlóerőre, aránytalan terhet róna az alacsonyabb jövedelmű háztartásokra.
Az üdítőitalokat terhelő adó példája jól mutatja, hogy az új adók hatása gyakran meghaladja a tervezett szintet: januári bevezetése után a klasszikus cukrozott italok literenkénti ára 24 százalékkal ugrott meg, majd júniusra 46 százalékkal lett magasabb a tavaly decemberinél.
Vajon kik fizettek a legtöbbet? Arányait tekintve vélhetően nem a leggazdagabbak, hanem éppen azok, akik kevésbé engedhetik ezt meg maguknak, mert nem olyan tudatosan döntenek, hogy az egészségesebb italokat részesítsék előnyben.
A makroadatok alapján Szlovákia élelmiszer-inflációja valóban mérséklődött, és regionális összevetésben kedvező. Ugyanakkor az életszínvonal érzete nemcsak az árindexekről szól, hanem a rendelkezésre álló jövedelem, a megtakarítási képesség és a régiós bérkülönbségek együttes hatásáról.
A politikai kommunikáció akkor lehet hiteles, ha nem áll meg az „árak lassabban nőnek” típusú üzeneteknél, hanem elmagyarázza, hogy a mindennapokban miért érzik az emberek ennek az ellenkezőjét.
A következő hónapok inflációs pályája és az adópolitikai döntések egyaránt meghatározzák majd, hogy a statisztikai javulás mikor válik ténylegesen érezhetővé. Addig viszont a pénztárcánk marad a legőszintébb közgazdász: nem szépít, nem magyaráz – csak jelzi, mi fér bele és mi nem.
Megjelent a Magyar7 2025/32. számában.
