A tranzakciós adó bukásának ára

A gazdaságpolitikai hátraarc időzítése ráadásul korántsem véletlen, hiszen a döntés már egyértelműen a közelgő parlamenti választások árnyékában, a politikai túlélés logikája mentén született meg.

A közgazdaságtan nagyrészt a kiszámíthatóságra és a racionális előrejelzésekre épül, a tranzakciós adó története azonban a kezdetektől fogva szembement a józan paraszti ésszel. Amikor Ladislav Kamenický pénzügyminiszter előállt az Európai Unióban unikumként kezelt, magyar mintára megálmodott adónem ötletével, a szakmai szervezetek azonnal kongatni kezdték a vészharangot. Az intézkedés, amely a kimenő utalásokat 0,4 százalékkal, a készpénzfelvételt pedig 0,8 százalékkal sarcolta meg, pillanatok alatt komoly károkat okozott a gazdaság szövetében.

Az eredmény borítékolható volt, a vállalkozók az internetet elárasztó, bosszantó banki levonások láttán tömegesen kezdtek visszatérni a készpénzhasználathoz, megágyazva a szürkegazdaság erősödésének. 

Sokan egyenesen a cégük Csehországba történő áttelepítését fontolgatták vagy meg is lépték. Eközben az államkassza őrei is csalódtak: az eredetileg remélt 700 millió eurós bevétel előbb 530 millióra apadt a tervekben, a valóságban pedig végül alig érte el a 340-500 millió euró közötti sávot. Ez az összeg ráadásul nagyrészt csak azt a kiesést fedezte, amit az állam a megemelkedett vállalati adóterhek miatti gazdasági lassuláson veszített.

Az adó egyik legkárosabb hatása az egészségügyi szektorban csapódott le. A magánorvosok, a nem állami kórházak és a gyógyszerbeszállítók az elmúlt időszakban abszurd helyzetben találták magukat: minden egyes pénzügyi műveletük után fizetniük kellett az államnak, miközben az állami kórházak mentességet élveztek. Ez a kettős mérce odáig fajult, hogy az orvosoknak olyan pénzek után is adózniuk kellett, amelyeket a közfinanszírozott egészségbiztosítóktól kaptak a drága gyógyszerek puszta átutalására. Az intézkedés több millió eurós éves veszteséget okozott egy amúgy is forráshiányos ágazatnak.

Naivitás lenne azonban azt hinni, hogy a teher eltörlésével a szolgáltatások olcsóbbak lesznek. A közgazdaságtan jól ismeri a lefelé irányuló „árrugalmatlanság” jelenségét. Amikor egy új adó miatt megnőnek a költségek, a vállalkozók azonnal beépítik a végfelhasználói árba.

Amikor viszont az adó megszűnik, az árak szinte sosem térnek vissza az eredeti szintre, legyen szó a magánorvosi díjakról, a logisztikáról, éttermekről, kávézókról vagy a kiskereskedelemről. A felszabaduló összegeket a cégek a saját árrésük stabilizálására, a megemelkedett bérköltségek fedezésére vagy a dráguló energiára fordítják. A lakosság tehát a kasszánál nem fogja megérezni a tranzakciós adó végét.

Az adó eltörlése önmagában nem jelent megoldást a szlovák államháztartás drámai helyzetére. A Költségvetési Felelősség Tanácsának elemzői joggal figyelmeztetnek: a tranzakciós adó megszüntetése önmagában nem fog gazdasági csodát és hirtelen növekedést hozni, az általa okozott kár egy része már beépült a rendszerbe. Eközben az államnak továbbra is égető szüksége van forrásokra. A kormány számításai szerint a jövő évi költségvetés tartásához további masszív konszolidációra lenne szükség, és a tranzakciós adó kiesésével egy közel félmilliárdos űr tátong a büdzsében.

A koalíciós nyilatkozatok alapján a célkeresztben ismét a hagyományos „fejőstehenek” állnak: a bankok, a nagy üzletláncok, az energiaszektor és a szerencsejáték-ipar. Kamil Šaško egészségügyi miniszter és Matúš Šutaj Eštok a Hlas-SD elnöke is nyíltan utalt arra, hogy ezekben a szektorokban „százmilliók” hevernek. 

A bankszektor azonban már most hevesen tiltakozik, emlékeztetve a kormányt a korábbi vállalásaira, miszerint a 2027-es konszolidáció nem irányulhat közvetlenül a cégek további sanyargatására. A bankok ráadásul az államadósság legfőbb finanszírozói közé tartoznak, így a bizalomvesztés súlyos következményekkel járhat.

Felmerül a kérdés, hogy ha a tranzakciós adó ekkora bevételt jelentett a papíron, miért éppen most, egy huszárvágással döntött a miniszterelnök a megszüntetése mellett. A válasz a politikai naptárban keresendő. 2027 választási év lesz Szlovákiában, mégpedig olyan gazdasági környezetben, ahol a vállalatokat fojtogató terhek miatt romlik az ország versenyképessége, a társadalom pedig a magas árak miatt elégedetlen. Vagyis ebben a helyzetben a népszerűtlen, a mindennapi ügymenetet akadályozó adó fenntartása politikai öngyilkosság lenne.

Robert Fico pragmatikus politikus. Felismerte, hogy a tranzakciós adó több politikai kárt okoz, mint amennyi gazdasági hasznot hajt, ráadásul már a koalíciós partnerek – Andrej Danko és a Hlas miniszterei – is egyre hangosabban követelték a finomhangolását vagy eltörlését. A jövő évi kivezetése tökéletes időzítés arra, hogy a választási kampányban a kormány vállalkozóbarát arcot mutathasson, mintegy megmentőként feltüntetve magát egy olyan teherrel szemben, amit saját maga vetett ki.

A tranzakciós adó körüli kálvária rávilágít a szlovák költségvetési politika alapproblémájára: az állam egyre drágábban működik, és a hatékonyság növelése helyett folyamatosan új bevételi forrásokat keres. 

A pénzügyminisztérium adatai kíméletlenek. Míg 2019-ben az állami kiadások nagyjából 18 milliárd eurót tettek ki, 2025-re ez az összeg 33,4 milliárd euróra duzzadt! Ez 86 százalékos növekedés, amit a gazdaság valós teljesítménye és a közszolgáltatások minőségének javulása semmivel sem indokol.

Amíg az állam nem hajlandó érdemben hozzányúlni a saját kiadási oldalához, a burjánzó bürokráciához és a pazarláshoz, addig minden adócsökkentés vagy adóeltörlés csak tüneti kezelés marad. A tranzakciós adó kivezetése üdvözlendő lépés, amely megmenti a hazai vállalkozói szféra egy részét a teljes versenyképtelenségtől, de az alapvető kérdés megválaszolatlan marad: miből fogjuk fenntartani ezt a túlköltekező államot a választások után?