A háború miatt jobban meg kell húzni a nadrágszíjat
Az utóbbi időben új gazdasági fogalommal bővül köznapi szókincsünk: egyre többet hallani a stagflációról, ami az inflációból és a stagnálásból, a gazdasági pangásból alkotott mozaikszó.
A stagfláció miatt nemcsak a gazdaság irányítóinak főhet a fejük, hanem a közgazdászoknak is, mert nemhogy kiutat nehéz belőle találni, megmagyarázni is elég nehéz. Persze az egyszerű polgárokat nem is az okok izgatják elsősorban, hanem inkább a tünetek. Például az, hogy a fizetésből - már ha van egyáltalán -, egyre nehezebb megélni.
Mert bizony a gyorsan cserélődő árcédulákat látva alaposan meg kell fontolni, mennyit adhatunk ki az aznapi ebédre, főleg ha még az üzemanyagtartályt is meg kell tölteni, hogy eljussunk munkába.
Pedig nemrég még azzal vigasztaltak bennünket, hogy az árak növekedése nem fog nagyon soká tartani, legfeljebb nyárig, aztán majd lazíthatunk. Ám közben kitört a szomszédban a háború is, aminek csak nem akar vége szakadni, úgyhogy úgy néz ki: az infláció is eltart még egy jó darabig, ha nem évekig, akárcsak a kilencvenes évek elején és végén.
Mert nem elég csak a háború. Kellenek a szankciók is az agresszor megállítására. No meg a rivális kiszorítására is a piacokról, hogy mások fölözhessék le a hasznot, és kényszeríthessék még nagyobb hajtásra a viszonylag már úgy is szolid életszínvonalhoz hozzászokott dolgozó és adózó fogyasztókat. Már ha még meg akarják őrizni az állásukat és a hajdani jobblétük emlékfoszlányait.
Csakhogy a mainál rosszabb kilátásokkal is riogatnak bennünket a legfőbb financiális intézményeink, mint a Nemzetközi Valutaalap vagy a Világbank, hogy a többi háttérben maradót már inkább ne is említsük.
Az életszínvonalunk tehát megindult az óriás-műlesikló pályán. A globalizáció ugyanis a változatosság kedvéért újabban a globális válság alakját is magára ölti. Ami szokás szerint nem a világ gazdagjait fogja elsősorban sújtani, hanem a kiszolgáltatottabb többséget, azokat, akik nem tudják megfizetni a gáz, az üzemanyag, és a napi betevő árát.
Mondjuk, több pénzt lehetne nyomni a gazdaságba, és az infláció mértékében emelni lehetne a stabilizálódni hajlamos béreket? (A közgazdászok szeretik megkülönböztetni a névleges bért, ami akár nőhet is, csak épp lassabban, mint az árak emelkedése, és a reálbért. És ez utóbbi miatt kerül újabban egyre kevesebb árucikk a fizetésünkből a hétvégi bevásárlókosarunkba.)
Aki megteheti, tanulhat a történelemből. A hetvenes években is volt már a maihoz hasonló helyzet: a nagy olaj- meg egyéb válságok időszakában.
Akkor az OPEC, az olajat exportáló országok szervezete döntött úgy, hogy néhányszor megemeli a kőolaj árát, hogy megfizettesse a jom-kippuri háború árát a zsidó állammal és az azt támogató Egyesült Államokkal és a többiekkel is – miközben mellesleg ezeregyéjszakai mesés jólétre is szert tesznek némelyek közülük. (Akkor is nagyon szépen emelkedtek árak, és nemcsak a nyersanyagoké...)
Másoknak pedig még kevesebbel kellett beérniük akkor is.
A mostani helyzet fokozódni látszik. Vagy elfogadhatóbb szakzsargonban szólva: a globális kiegyenlítődés keretében csökken és csökkenni fog továbbra is az életszínvonalunk – magyarán: elszegényedünk.
A nyersanyag-válság bizonyára mélyebb lesz pár földtörténeti rétegnyivel, mint a hetvenes évekbeli. Az árak pedig ellenkező irányban verik majd az eget. És csak remélhetjük, hogy nem két- vagy három-, vagy esetleg még több számjegyű szorzós növekményekkel, mint a nagy háborúk után a legnagyobb veszteseknél.
Nyugaton az olaj- és nyersanyagválságot a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben az akkori többé-kevésbé jóléti társadalmakban vagy szociális piacgazdaságokban állami segédlettel lassan és nehézkesen, de egy kis nadrágszíj-meghúzással átvészelték a polgárok is.
Nekünk kelet-európaiaknak pedig akkoriban viszonylagos védettséget biztosított egy korábbi elnyomó rendszer, amelyik ugyanakkor olyan mélységekhez szoktatta hozzá az embereket, hogy attól nem volt rosszabb.
Mi várható most? Segítenek, vagy segíteni fognak, segíthetnek-e egyáltalán a polgáraikon jelenleg is az államok? (Értsd: azok, amelyek egyre inkább eljelentéktelenednek az egyre jobban globalizálódó világgazdaságban az egyre gazdagabb és hatalmasabb államok fölötti piaci szereplők mellett.)
Hogyan segíthetnének? A legfontosabb cikkek és szolgáltatások árainak visszafogásával, vagy támogatásokkal? Reméljük, hogy még ideig-óráig telik nekik ilyesmikre. Mert lesz elég dolgozó és az államkasszába adót befizető polgáruk.
Tehát az állam érdeke is a foglalkoztatottság lehetőség szerinti szinten tartása. Még akkor is, ha a foglalkoztatottságra az állam ma már csak közvetetten tud hatni. Mert már nem a legnagyobb munkaadó, és nincsenek mellette az alkalmazottak erős szervezetei sem.
