2021. augusztus 16., 19:00

Sportolni, borotválkozni, zenét hallgatni és fényképezni is tilos volt a tálib diktatúra idején - ennél most csak rosszabb jöhet

A Z világháború című zombis filmben van egy emlékezetes jelenet. A jeruzsálemi repteret rettegő emberek ezrei özönlik el, próbálják elcsípni az utolsó kifelé tartó gépeket, saját túlélésükön kívül már semmi nem érdekli őket. Közben a zombik csak jönnek és jönnek. A kabuli felvételeket látva elemi erővel vág gyomorszájon a hasonlóság, pedig az előbbi csak egy hollywoodi mozi, az utóbbi viszont maga a valóság.

burka
Fotó: wikimedia commons
Burkapiac valahol Kabulban.

Nem csak külföldi diplomaták, tanácsadók, hivatalnokok és családjaik menekülnek fejvesztve, a tömeg nagy része bizony afgán állampolgár. A legelkeseredettebbek a kifutópálya felé tartó amerikai gépekre is képesek felkapaszkodni, hogy a felszállás után néhány másodperccel százméteres magasságból zuhanjanak vissza a betonra. Százezrek rettegnek joggal a tálib rezsimtől, a legelkeseredettebbek pedig inkább az életüket kockáztatják, semhogy megvárják az elkerülhetetlent.

Az afgánok tudják jól, mi vár rájuk, 25 éve egyszer már átélték ugyanezt.

Hosszú út, sok gyilkossággal

A cikk kereteit teljesen szétfeszítené az 1996-ban bevezetett tálib diktatúrához vezető út kellően részletes bemutatása, így most csak a rend kedvéért, helyenként talán kissé elnagyolt ecsetvonásokkal mutatjuk be a legfőbb állomásokat. Jellemző az ország történelmére, hogy az út mentén álló mérföldkövek nagy része államcsíny és/vagy a regnáló vezető meggyilkolása. Miután az első világháború tanulságait leszűrve a britek végleg letettek arról, hogy stabil gyarmatot létesítsenek Afganisztánban, az ország 1919-ben kikiáltotta függetlenségét, majd 1926-ban királysággá alakult. Néhány évtizeddel és pár királygyilkossággal később, 1973-ban egy szokatlanul békés államcsíny keretében (a király éppen Olaszországban kezeltette a nyavajáit) Mohammed Daud Khan vette át a hatalmat. Mivel Khan nem átallotta, az iráni sah közvetítésével, egyre szorosabbra fűzni az amerikai diplomáciai kapcsolatokat, 1978-ban, persze szovjet segítséggel, őt is megbuktatták, az Afgán Népi Demokratikus Párt katonái családostul kivégezték az év áprilisában. A szovjetek által támogatott puccs végül nem Moszkva szája íze szerint alakult, a helyi kommunista párton belüli széthúzás és néhány újabb gyilkosság eredményeként, '79 december 24-én szovjet csapatok támadták meg Afganisztánt. 

Az orosz-afgán háború kapcsán Szvetlana Alekszejevics könyvét, a Fiúk cinkkoporsóban-t mindenképp érdemes elolvasni.

Szovjetúnió Vietnámja kilenc évvel és nagyjából hárommillió halottal (az összes áldozat száma) később ért véget, káoszt, szenvedést és pakisztáni, valamint amerikai pénzből kiképzett mudzsahedín szabadságharcosokat hagyva hátra, köztük például Oszáma bin Ládent vagy a kevésbé ismert, de nála jóval jelentősebb, a talibán mozgalmat tulajdonképpen megalapító Mohammed Omárt - ő Omár molla néven talán többeknek ismerős. A "tálibok" születése (a szó maga tanulót, keresőt jelent, tehát nem egy konkrét népcsoportról van szó, a tálibok többsége pastu) 1994-re tehető, Omár molla ekkor alapította meg Kandahárban a mozgalmat, alig ötven fővel. Omárnak és követőinek nagyon nem volt az ínyére, hogy az oroszok kivonásával keletkezett hatalmi vákuumot mindenféle szedett-vedett hadurak és kiskirályok töltötték be, nem pedig egy, a saría által vezérelt kormány. Az 1992 és '96 között zajló polgárháború, amelyben egyszerre legalább 4-5 hadviselő fél hadakozott, végén a tálibok elfoglalták Kabult, majd '96 szeptemberében kikiáltották az Afganisztáni Iszlám Emirátust. 

tálib
Fotó: medium.com
Tálib harcosok egy lelőtt orosz csapatszállító helikopter roncsain valamikor az orosz-afgán háború idején.
Se foci, se sör, se zene

Bár a táliboknak sosem sikerült elfoglalni a mai Afganisztán teljes területét (az észak-keleti régiók egy részét sosem tudták bevenni), 1996 és 2001 között de facto ők irányították Afganisztánt. Kétségtelen tény, húsz évnyi folyamatos háborúskodás után vették át az ország irányítását, így nem volt könnyű dolgok. Az infrastruktúra romokban hevert, a társadalom szövete darabokra szakadt, az afgán közösségek alapjait adó klánrendszer elemeire bomlott, a gyermekhalandóság a fekete-afrikai államokénál is rosszabb volt - négyből csak három gyermek élte meg az ötéves kort. 

A tálibok ahelyett, hogy az ország újjáépítésébe fogtak volna, történelmi léptékben is szinte egyedülálló, vallási alapú diktatúrát vezettek be. 

Érdekes módon ahogy korábban és később a választott afgán kormányok, úgy a tálibok sem rendelkeztek teljes hatalommal, a nagyvárosokat és a forgalmasabb útvonalak környékét leszámítva a vidéket helyi hadurak uralták. Modern értelemben vett államhatalomról tehát Afganisztán esetében sem akkor, sem most nem beszélhetünk.

Miután a tálibok átvették a kormányrudat, a saría tanításai értelmében azonnal betiltották Afganisztánban az alkoholt és a disznóhúst. Ha tisztában vagyunk a muzulmán vallás alapjaival, ebben tulajdonképpen nincs is semmi meglepő, csakhogy a saría törvények ennél sokkal drasztikusabb (és helyenként igen nevetséges) lépéseket írtak elő. Betiltották például a legtöbb sportot, köztük a focit és a sakkot. Nem lehetett zenét hallgatni vagy filmet nézni akkor sem, ha épp nagy ritkán volt áram. A mozitermeket mecsetekké alakították, tilos volt fényképezni vagy festeni, de külön rendeletben tiltották meg a sárkányeregetést vagy a kisállattartást is. A lányokat azonnali hatállyal kizárták a közoktatásból, a nőket az egyetemekről és a munkahelyekről. Érdekes módon csak az egészségügyben dolgozó asszonyok őrizhették meg munkájukat, de ők is csak és kizárólag női páciensekkel foglalkozhattak. Férfi orvos nem kezelhetett női beteget.

A nők, amellett, hogy egész testüket eltakaró ruházatot kellett hordaniuk, férfiak nélkül ki sem mehettek az utcára. A férfiaknál kötelezővé tették a szakállviselést és a turbánt.

Mivel a sária tiltja a politikát és a politikai pártok létrehozását, a köztisztviselőknek nem járt fizetség, az összes miniszter és a nagyvárosok szinte mindegyik közszolgája a tálibok közül került ki, olyan hadurak foglalták el a legfontosabb pozíciókat, akik legfeljebb egy-egy korániskolában pallérozódtak.

A tálibok talán egyetlen eredménye, hogy néhány év alatt teljesen felszámolták a drogfogyasztást és kereskedelmet az országban. Egy korabeli ENSZ-jelentés szerint az ópiumelőállítás 99%-ot(!) esett vissza a kilencvenes évek végére, nem véletlen, hogy az amerikai csapatok megjelenése után a hadurak nagy része az intervenciós erők mellé állt, egyszerűen vissza akarták szerezni legfőbb bevételi forrásukat. A rezsim bukása után a tálibok sem voltak már ennyire szívbajosak, a kétezres évek végére kiadásaik nagy részét ópiumcsempészetből fedezték.

Az előttünk álló időszak szempontjából különösen fontos tény, hogy bár a 38 milliós Afganisztánban nagyjából 15 millió pastu él, ezzel ők a legnépesebb etnikum, az ország nagy része más népcsoportokból kerül ki, a lakosság mintegy 50%-a nem is beszéli a pastu nyelvet. Afganisztán lingua francája az iráni "újperzsához" vagy fárszihoz nagyon hasónló dari. Bár az ország déli régióiban abszolút a pastu többség, északon már koránt sincs így, az emberek nagy része nem is beszéli a nyelvüket, sokszor még a közös darit sem (a lakosság nagyjából 20%-a ilyen). 

Az afgánok nagy része (90%) szunnita, a siíták alig néhány millióan vannak. Sokan most azzal számolnak, komoly atrocitások érik majd a siíta kisebbséget, ahogy az "első" tálib rezsim idején. Más kérdés ugyanakkor, hogy az ország nyugati szomszédja, a siíta Irán azóta megerősödött, befolyásolási képessége megnőtt. 1998-ban 250 ezer perzsa katona várt az iráni-afgán határon ugrásra készen, miután a tálibok Mazár-e Sarif ostromakor több iráni diplomatát is megöltek, (azóta kiderült, egy pakisztáni kormányhoz köthető fegyveres csoport követte el a gyilkosságokat) de végül nem tört ki háború, a pakisztáni kormány közvetített a felek között. Egy hasonló esemény egész más eredménnyel végződhet, pláne, ha az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei valóban leveszik a kezüket az országról.

A bukás

A 9/11-es terrortámadásokat követően, miután a tálib rezsim nem volt hajlandó kiszolgáltatni a merénylet kitervelőit és felszámolni az Al-Káida bázisait, az Egyesült Államok és szövetségesei október 7-én megtámadták Afganisztánt. Nem csak anyagi és légi támogatást nyújtottak a tálibokkal évek óta harcoló Északi Szövetségnek, szárazföldi csapatok is megjelentek Afganisztánban, az év végére pedig meg is döntötték a rezsimet. A tálibok nagy része elmenekült, jelentős részük egyszerűen áthelyezte táborát a dél-keleti határ túloldalára, Pakisztánba, egy kisebb részük pedig bevette magát a hegyekbe és kis pihenő után onnan folytatta a harcot. 

kabul
Fotó: Facebook
Fent, Saigon, 1975. Lent, Kabul, 2021. Találd meg mind a tíz különbséget!

Ennyi év távlatából és a történtek fényében már világosan látható, az Egyesült Államok sosem aratott valódi győzelmet Afganisztánban, időszakosan sem. Pusztán húsz évnyi időt nyert.

Sokan mondják, megannyi emberélet és dollármilliárd után éppen ott tartunk, ahol 2001-ben, holott erről szó sincs! A helyzet ennél sokkal rosszabb. Akkor egy ereje teljében lévő, joggal dühös szuperhatalom érkezett meg Afganisztánba, tudatában annak, saját igazáért vív háborút, húsz évvel később azonban egy hitében megrendült ország távozik onnan. Ennek következményei nem csak az afgán népre, de talán az egész világra beláthatatlanok.

Megosztás
Címkék