2022. május 13., 07:51
Frissítve: 04:36

Oroszországgal tárgyalni, nem kell félnetek, jó lesz

Bár messzemenő következtetések levonása nyilvánvaló túlzás (majd mondjuk is, miért), rendkívül érdekes dolgokat figyelhet meg az, akit elmúlt napokban balsorsa a New York Times figyelmes olvasására kényszerített. Amerika első számú véleményformáló médiumában egyre több cikk utal rá, változás jöhet Washington Oroszország-politikájában.

Biden Putin
Fotó: TASR/AP

Hogy az orosz-ukrán háború kapcsán az Egyesült Államok vezető napilapjában megjelent írásoknak súlya van, azt talán felesleges vitatni. A médiabefolyásolás őshazájában egy ennyire kényes téma kapcsán a l’art pour l’art újságírás nem jöhet szóba. A Times szerkesztői és a velük kapcsolatban álló politikusok pontosan tudják, milyen fontos szerepe van a megfelelő puhításnak. Nem lehet véletlen, hogy a háború február 24-ei kitörése óta sátánizált Oroszország kapcsán az utóbbi néhány napban több olyan írást jelentetnek meg, amelyek óvatosságra, sőt békülésre intik az Államokat. Az egyiknek például a címe szabad fordításban: "Az Egyesült Államok és szövetségesei ki akarják véreztetni Oroszországot. Nem kéne! " Még egyszer! Ez nem a Russia Today cikke, ez egy a New York Times szerkesztősége által jóváhagyott vendégszerző (bizonyos Tom Stevenson) írása.

Vagy itt egy másik példa! Thomas Friedman, a Times vezető kolumnistájaként nagyjából Puzsér Róbert szerepét tölti be az amerikai sajtóban. Azért fizetik, hogy véleménye legyen dolgokról, negyven éve van a szakmában, rengetegen gyűlölik, de külpolitikai témájú írásainak hagyományosan nagy visszhangja van. Friedman május 6-án ezzel a címmel publikált a NYT-ban: "A háború egyre veszélyesebb Amerika számára és ezt Biden pontosan tudja."

Veszélyes játék

Lehetne még vagy féltucat hasonló példát felhozni, de, hogy el ne aprózzuk erőnket, maradjunk csak ennél a kettőnél. Ha sikerül átverekedniük magukat a paywall-on, ajánljuk olvasóinknak, akár egy Google-fordító segítségével olvassák el ezt a két viszonylag rövid írást. Egészen megdöbbentő azt olvasni a mainstream zászlóshajójában, hogy

(…) az új Ukrajna-stratégia központjában a diplomáciának kellene lennie. Ehelyett tovább bővülnek a háború keretei, amelyet a demokrácia és az autokrácia harcaként definiálnak újra, ahol Donbász tulajdonképpen a „szabadság határa”. Ez nem csak szónoki túlzás. Ez felelőtlenség!

Vagy az, hogy:

Rendkívüli bizonytalansággal van dolgunk, különösen egy politikailag sebzett Putyint illetően. Azzal dicsekedni, hogy megöltük a tábornokait és elsüllyesztettük a hajóit, vagy szerelembe esni Ukrajnával oly’ módon, amely örökre odaköt minket, az ostobaság csúcsa.

Mintha csak Robert Fico mondta volna (mínusz ügyes költői képek). Miközben a szlovák politikusok egy 2B-s ceruzával meg egy mappával a kezükben épp azt leltározzák, mit lehetne még átadni az ukrán hadseregnek (kicsi a fehér-kék-piros bors, de legalább adakozik), az Egyesült Államokban már arról beszélnek, csak ideje lenne újra felvenni a béketárgyalások elszakadt fonalát, mert nagyon nem lesz jó vége annak, ha túlfeszítik a húrt. Sőt, a két említett cikk központi gondolata tulajdonképpen ugyanaz: az Egyesült Államok már elérte célját, Oroszország nem. Ukrajnát szinte biztosan nem sikerül már teljes egészében elfoglalni, a NATO nem gyengült meg, sőt, erősödik, bővül, Oroszország viszont veszített a súlyából. Meg harckocsijaiból, meg repülőiből, meg katonáiból...

Ezzel együtt Washington Oroszország-stratégiája is átdolgozásra szorul – így szól a központi üzenet.

Míg a háború első heteiben Ukrajna védelme volt a fókuszban, addig mára, nyíltan kimondva, Oroszország végzetes meggyengítése a cél. Pontosan tudják ezt Moszkvában is. Épp ezért állítják a szerzők és velük együtt mi is, hogy a háború ilyen formában való folytatása csak a további, akár végzetes eszkalációt hozza közelebb, arról nem is beszélve, hogy csak fokozza az ukrán nép szenvedését. Az ukrán elnöktől vagy a balti államokat a Fekete-tengernél kereső brit külügyminisztertől is csak retorikai fogás, hogy Oroszországot majd a 2014 előtti határaira szorítják vissza. Ennek körülbelül annyi realitása van, mint Ukrajna teljes orosz megszállásának. Semmi!

Ugyanilyen marhaság azt állítani, hogy Ukrajna elfoglalása után Szlovákia vagy bármely NATO-tagállam következik! Nézzünk már rá a frontvonalak térképére! Az orosz hadsereg jelen formájában nem jelent hagyományos(!) harcászati fenyegetést nem, hogy Európára, lassan a Dnyeperen túlra sem.

A szlovák kormány és a fegyverszállítást támogatók kórusa sem veszi észre azt az ordító ellentmondást, hogy azzal az indokkal adunk át fegyvereket, ha Ukrajnában megállítjuk Oroszországot, Szergej majd nem a mi városainkat bombázza szét, közben meg ugyanők szögezik le, nincs ám semmi kockázat a fegyverek átadásában, Oroszország nem jelent fenyegetést. Döntsük már el egyszer és mindenkorra!

Nem olyan nehéz kérdés. Oroszország igenis fenyegetést jelent. Katonait, de nem úgy. Genderkvóták ide vagy oda, nincs hadsereg a világon, amely hagyományos harcászatban felvenné a versenyt a NATO-val (értsd: Egyesült Államok). Egyetlen adat, mert ezt kár túlmagyarázni. Az USA 2021-ben 801 milliárdot költött katonai kiadásokra, miközben a globális mutató épp, hogy meghaladta a 2 billió dollárt. Lehet, hogy ebből a 801 milliárdból jutott mondjuk a haditengerészetben tapasztalható mikroagressziók kezelésére és safe space-k kialakítására a USNS Havrey Milk-en. Ehhez képest a 2 billiós összköltségből Oroszország kevesebb mint 66 milliárdot vállalt egy olyan évben, amikor Putyin már elvileg készült a háborúra!

Ezzel együtt ostobaság és óriási felelőtlenség alulbecsülni az orosz fenyegetést.

Ha megtörténik a legrosszabb és kitör a háború a NATO és Oroszország között, az orosz hadigépezet nem T-14-es harckocsik formájában rúgja majd rá Európára az ajtót valahol a Fulda-rés környékén. Arra kevesek, Ukrajna óta pedig még kevesebbek. Viszont Moszkvának van 5977 darab nukleáris robbanófeje, abból 1588 néhány órán belül bevethető. Putyin nem hülye, pontosan tudja, hogy hagyományos háborúban Oroszországnak nincs esélye, de tisztában van azzal is, a Nyugat nincs kellően felkészülve arra, miként reagáljon, ha Moszkva valahol Kelet-Ukrajnában taktikai atomcsapást mér az ukrán arcvonalra. Ugyanígy a nyugati és ukrán politikusoknak is tisztában kell lenniük azzal, Kelet-Ukrajnát legfeljebb Putyin hullamerev kezéből lehet majd kicsavarni. A tárgyalásos rendezésnél jelenleg nem kínálkozik jobb megoldás.

Miért most?

Öröm látni, hogy a háborús pszichózis kialakításában fontos szerepet játszó médiumok talán kezdik belátni, milyen veszélyes játékot űznek. Messzemenő következtetéseket korai levonni, de érzékelhetően valami fordul az Egyesült Államokban is. Adja magát a kérdés, miért most.

Kissé cinikus, de valószínűleg helytálló fejtegetés, hogy a Biden-adminisztráció rájött, a harcos-karcos oroszellenes retorika egy közelgő gazdasági válság árnyékában nem rezonál a választói akarattal.

Keveset beszélünk róla, de az amerikai gazdaság nagy bajban van. Az infláció lassan kétszámjegyű, a ’80-as évek óta nem volt ilyen magas, miközben folyamatosan nő az élelmiszerek és az üzemanyagok ára. Az ilyesmire különösen érzékenyek a jólétbe kényelmesedett amerikai szavazók hajlamosak ezt megtorolni, például idén novemberben. Közeledik ugyanis az amerikai félidős választás. Mind a 435 alsóházi hely, 100-ból 35 szenátori pozíció és jónéhány kormányzói szék cserélhet gazdát. Az eddigi közvéleménykutatások alapján jó eséllyel mindkét kamarában vereséget szenvedhetnek a demokraták, ami igencsak megnehezítené a washingtoni központi kormány helyzetét. Az alsóházban jelenleg enyhe demokrata többség van (221 a 208-hoz, 6 hely üres), a szenátusban pedig kényes status quo (50 republikánus 48 demokrata és függetlennel szemben).

Kézenfekvő magyarázatnak tűnik tehát, hogy az Egyesült Államok demokrata vezetése igyekszik összhangba kerülni a népakarattal, azaz nem túlságosan belerángatni Amerikát egy olyan háborúba, amelyet az nem is akar. Ehhez talán már késő (lásd a Moszkva elsüllyesztése kapcsán kiszivárgott infókat), mindenesetre Biden történelmi mélyponton lévő elfogadottsági indexe okkal ösztönözhetné Washington arra, hogy a választás előtt inkább az üzemanyagok és élelmiszerek árának emelkedése ellen tegyen valamit, semmint Oroszország végzetes meggyöngítéséért.

40 milliárd

A szakmai korrektség úgy kívánja, hogy végezetül foglalkozzunk egy, a fenti okfejtést első látásra zárójelbe tevő ténnyel. Az amerikai törvényhozás alsóháza május 10-én megszavazott egy újabb, minden eddiginél nagyobb, mintegy 40 milliárd dolláros segítségnyújtást. Biden korábbi, 33 milliárd dolláros kérését ezzel bagatell 7 milliárd dollárral turbózták fel, amelynek nagyjából fele humanitárius, fele hadászati kiadásra megy majd. A döntést persze előbb a szenátusnak, majd Biden elnöknek is jóvá kell hagynia, de ezzel várhatóan nem lesz gond, a republikánus kongresszusi képviselők jelentős része is támogatta a csomagot.

Pénteken délelőtt érkezett a hír, hogy Kentucky állam republikánus szenátora, Rand Paul egyelőre blokkolja a csomag gyorsított eljárásban való elfogadását, amihez a szenátus teljes jóváhagyása kellene. Paulnak azzal kapcsolatban vannak fenntartásai, hogy az Egyesült Államok miként ellenőrzi majd a Kijevbe küldendő pénzek elköltését és a segélyek felhasználását.

Lássuk be, így igen nehéz amellett érvelni, hogy fordulat jöhet az Egyesült Államok hozzáállásában, csakhogy a két dolog nem feltétlenül zárja ki egymást.

Búcsúajándékként felfogni 40 milliárd dollárt persze túlzás, de azt azért ki merjük jelenteni, a novemberi félidős választások biztosan befolyásolják majd az amerikai kormány háborús politikáját. A felmérések alapján ugyanis világos, csökken a háború támogatottsága az Egyesült Államokban. A mértékadó Pew Research Center májusi felmérése szerint az amerikaiak 81(!) százaléka aggódik amiatt, hogy az USA belekeveredik a háborúba, ezzel párhuzamosan egyre kevesebben vélik úgy (31%), hogy Washington nem segít eléggé Ukrajnának. Azzal együtt, hogy a többség még mindig inkább támogatja, semmint ellenzi (45-34, republikánus szavazóknál viszont 26-55) a Biden-adminisztráció háborús politikáját, a közhangulat érezhetően változik. Erre Washingtonnak is reagálnia kell, ha nem globális érdekei vagy a józanész parancsa miatt, hát legalább azért, hogy a demokraták ne veszítsék el a novemberi választást. Ez nem azt jelenti, hogy hirtelen magára hagyják Zelenszkijt vagy egyik napról a másikra leállna a fegyverszállítás. Most egy darabig kevesebb lesz a harcias nyilatkozat (ezzel párhuzamosan viszont erősödik majd az EU-s oroszpolitika bírálata), kicsit több a gesztus és a nem lennénk meglepődve, ha hamarosan újabb béketárgyalásra kerülne sor. Épp itt lenne már az ideje!

Mit mond a szakértő? Robert C. Castel biztonságpolitikai szakember azt mondja, nem lehet véletlen, hogy a NYT így és ilyen rövid időn fogalmaz meg az eddigiekkel ellentétes üzeneteket. "Két eset lehetséges" - mondja, "vagy az van, hogy így szondázzák, milyen reakciók jöhetnek arra, ha Washington elkezdi szorgalmazni a tárgyalásos rendezést, a Biden-adminisztráció tulajdonképpen tolja maga előtt az újságírókat. A másik lehetőség az, hogy a döntés már megszületett, tulajdonképpen közlik a szövetségesekkel, merre fordul a hajó". A demokraták felmérték, hogy a közelgő választások szempontjából ez a háború nem erőforrás, hanem teher, amellyel kezdeni kell valamit - zárta a szakértő, akinek ezúton is köszönjük, hogy felhívta figyelmünket Tom Friedman NYT-ban megjelent írására. 
Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!