Kiirtotta az „indián” kifejezést tárlatán egy német múzeum

Valószínűleg minden alapiskolás számára is ismert az alaptörténet az amerikai őslakosok általános megnevezésének létrejöttéről, miszerint az európai felfedezők a karib-tengeri szigetvilágba érve először azt hitték Indiába érkeztek, s ebből a meggyőződésből kiindulva a helyi lakosokat spanyolosan indigénónak nevezték el, amelyből az egyes európai nyelvek később létrehozták a maguk kifejezéseit, a magyar konkrétan az indiánt.

Az azóta eltelt több, mint fél évezred történelmi tényei felölelésének igénye nélkül megállapítható, hogy a hivatkozott kifejezés világszerte – és maguknak a sajnos rengeteg hányattatáson keresztülment amerikai őslakosoknak a körében is – meghonosodott, s bár

az érintettek leginkább továbbra is saját nemzetük, nemzetségük, törzsük megnevezését használják identitásuk megjelölésére, az indigéno kifejezés határozottan nem hordoz pejoratív alhangot számukra.

Mellesleg meg kell jegyezni, hogy a jelentős afrikai származású lakossággal is rendelkező dél-amerikai szubkontinensen (az észak-amerikai és az utóbbi években az európai helyzettől (az ominózus kultúrharc következményének „köszönhetően” – jelentősen) eltérően, ugyancsak egyáltalán nem számít sértőnek a latin-spanyol eredetű néger (fekete) kifejezés sem, sőt, igazából a helyieknek ezen gondolat felvetése is értelmezési nehézségekbe (hát miért, hiszen fekete vagyok, vagy nem?) ütközik, már csak azért is, mert maguk is (teljesen normálisan) feketének, barnának, fehérnek nevezik az etnikailag és rasszilag meglehetősen vegyes ottani lakosság egyes képviselőit, önmagukat.

Na és most vissza az európai (alternatív) valósághoz. A hivatkozott müncheni múzeum, a Lenbachhaus egy aktuális – a múlt század eleji alkotók műveit bemutató - kiállításának része, egy korabeli német expresszionista festő, August Macke néhány képe is, melyek közül kettő (az ábrázolt téma alapján) az Indiánok lovakon, illetve az Indiánok sátorban, címet viselik. Pontosabban csak viselték, amíg a múzeum „haladó” vezetése nem gondolt egyet, s a képek megnevezéséből kipontoztatta az „indián” szót, mondván az sértheti az amerikai őslakosok a téma iránti érzékenységét.

Nem igazán polkorrektül erre talán csak azt lehet mondani, hogy „uff”.

Félretéve a tényt, hogy milyen valószínűsége van annak, hogy egy erős identitásérzésű, érzékeny lelkű, és woke szemléleten szocializálódott wayuunaiki besétál az említett bajor múzeum tárlatára, heveny megrökönyödést, és az egykori kolonializmusban vállalt állítólagos szerepük miatti égető szégyenérzést váltva ki a látogatók egy részének, éppen az expresszionizmus és a green deal üzeneteinek „egyértelmű” összehangzását tárgyaló részéből, talán a tévedés komoly esélye nélkül kijelenthető, hogy óriási mű balhéról és a beteges igazodásvágy (sajnos nem példanélküli) esetéről van szó.

Egy még egészséges létszemléletű (de teljesen nem PC hangvételű) csallóközi kocsmában egy átlagos törzsvendég alighanem egy „menjenek a …” kezdetű általánosult szókapcsolattal intézné el a hírt, ám, hogy a helyzetet (ami, ahogy egyszer már megmondták: fokozódik) nem lenne ildomos csak egy kézlegyintéssel láttamozni, azt a müncheni múzeum igazgatójának, Matthias Mühlingnek, a sajtó érdeklődésére adott válaszai is mutatják, melyek szerint: nem politikai döntésről, hanem egy „tudományos csoport” tanácsának megfogadásáról volt szó, s egyébként is, az érintett festmények a közeljövőben eltávolításra kerülnek. Hmm.

Tudják van az az anekdota, amely szerint, mindenki hallgat, amikor valaki mást távolítanak el, aztán a végén valahogy mindenki sorra kerül, aki hallgatva nézte a történéseket. A változásokat, az alternatív valóság kialakításának lépéseit szemlélve egy nem átlagos (nem az állítólagos ember okozta klímaváltozás miatt aggódó) paranoiás most talán azt mondaná: itt az ideje szólni, vagy tán többet is.