2019. december 15., 18:20

Keresztény „vészkorszak” felé tartunk?

A keresztényüldözés fogalma sokak számára legfeljebb a történelemkönyvek lapjairól ismert, holott a 21. században világszerte többmilliónyian szenvedik el az üldöztetést keresztény hitük miatt. Eközben a keresztény gyökereken alapuló „szabad világ” talán éppen a rossz lelkiismeretével küszködve fordítja el a fejét, miközben maga is egyre inkább célponttá válik.

Nagyot fordult a sorsuk a Római Birodalomban élő keresztényeknek, amikor a 313-ban kiadott milánói ediktummal lényegében lezárult az üldöztetések korszaka. A művészetek, az irodalom számára bőséges ihletet adott a századokon át fel-felhullámzó ókori keresztényüldözés. Szinte látjuk magunk előtt az őrült Nero császár parancsára a halálba menő keresztény rabok ezreit a római arénákban. Péter egyháza, amelyet Pál apostol tett igazán világegyházzá, azonban túlélte az üldöztetést, sőt az ókor alkonyán, 380-ban már a Római Birodalom államvallásává emelkedett.

Európa: a „világ műhelyéből” ostromlott erőd

A korai középkorban a Római Birodalom romjain újjáépülő Európát a kereszténység kötötte egybe.

A kontinens erejéből a második évezred elejétől már a hit kiterjesztésére is futotta. Ha a szentföldi háborúk tartós hódítást nem is eredményeztek, nagyban hozzájárultak Európa szellemi és gazdasági megújításához. A kontinens a 15. század végén indult igazán hódító diadalútjára: 1492-ben Kolumbusz eljutott az Újvilágba, és elesett Granada, az ibériai mórok utolsó erőssége.

Az erőszakos hódítók számára a hit sokszor nemcsak pajzs volt, hanem álca is. Minden kétséget kizáróan történelmi bűnök terhelik az európai gyarmatosító nemzeteket. Európa, bár hatalmát egyre inkább megosztva a szintén európai gyökerű Egyesült Államokkal, a 20. század közepéig még kétségtelenül a világ legfontosabb erőközpontja maradt.

A 21. századra azonban Európa előbb demográfiai súlyát, majd mindinkább gazdasági dominanciáját is elveszítette.

Valamikor a kelet-közép-európai rendszerváltásokkal egy időben a világ növekedési súlypontja átkerült a Távol-Keletre, megágyazva egy új világhatalomnak, Kínának. Illúzióvá oszlatva a posztszovjet térség gyors ütemű felzárkózását, s nem mellesleg növekedési csapdába zárva magát Nyugat-Európát. A 21. század első évtizedére az is világossá vált, hogy a Mediterráneum térsége, amely korábban századokig a világtörténelem gyújtópontja volt, a korábbi pozíciójából legtöbbet veszítő régióvá vált.

Ez magyarázza Olaszország, Spanyolország és Görögország évtizedek óta tartó gazdasági gondjait éppúgy, mint az Észak-Afrikát és a Közel-Keletet lángba borító „arab tavaszt”. A gyors ütemű klímaváltozással sújtott Maghreb-térségből és a túlnépesedő Fekete-Afrikából a 2010-es évek közepére tömegessé vált az Európa felé tartó migráció, pont abban az időszakban, amikor a társadalmi robbanással sújtott észak-afrikai országok ezt képtelenek voltak feltartóztatni. A szíriai polgárháború hasonló menekülthullámot eredményezett, amelyet azonban a szintén belső viszályokkal terhelt Törökország idővel feltartóztatott.

Önmaga farkába harapó Európa

A „szabad világ” az 1990-es évek elején, a hidegháború győztes befejezését követően hirtelen ellenségkép nélkül maradt. A Huntington által felvázolt civilizációk háborúja azonban hamarosan a nyugat-európai társadalmak számára is érzékelhető valósággá vált.

Az iszlám terrorizmus, a világgazdaság félperifériáján rekedt arab világ erőszakos mellékterméke, a 2010-es években a beözönlő illegális migránsok tömegein keresztül korábban soha nem látott lendületet vett Nyugat-Európában. Az erőszak az esti híradók távoli vágóképeiről a párizsiak, a madridiak, a londoniak, vagy a berliniek számára saját utcáikra és tereikre költözött.

Nyugat-Európa társadalmai most fizetik meg az újkori gyarmatosítás árát.

A végletekig kizsigerelt, lenézett gyarmati embertömegek a 20. századtól folyamatosan egyre nagyobb számban telepedtek le az álmaik birodalmának gondolt (egykori) gyarmattartó országokban. A társadalmi felzárkózás bezáruló ajtói azonban hamar romba döntötték ezeket az álmokat. Igaz, a saját kilátástalan helyzetük perspektívájából újabb és újabb tömegek tekintettek, tekintenek Eldorádóként Nyugat-Európára.

Jelenleg az eltérő kultúrájú, vallású embertömegek integrációjának kudarca Nyugat-Európa egyik legnagyobb időzített bombája.

A kontinens nyugati fele önmaga farkába harapó kígyóvá vált azáltal, hogy rosszul értelmezett szabadságeszményként, alapvető emberi jogként értelmezi a migrációt. Szerepet játszhat ebben az egykori gyarmattartó hatalmak rossz lelkiismerete, amelyre ténylegesen elégséges okot szolgáltatnak az eseténként szabályos népirtásba torkolló bűnök az egykori gyarmatokon.

Hasonló történelmi bűnök nem terhelik a közép-európai államokat, azonban annál közelibb tapasztalat számukra a (vallás)szabadságot korlátozó államszocializmus.

Paradox módon éppen a három évtizede még a berlini fal leomlását önfeledten ünneplő Közép-Európa kénytelen akadályokat állítani az ellenőrizetlen bevándorlás útjába. Ugyancsak a visegrádi országok kínálják a migrációs válság egyetlen lehetséges megoldását: a segítséget oda vigyük, ahol ténylegesen szükség van rá. Azaz, oldjuk meg helyben az észak-afrikai és a közel-keleti válságrégiók gondjait.

keresztényüldözés

A frusztrált leszakadók célpontja a kereszténység

Kelet-Közép-Európában pontosan tudjuk, mit jelent a felzárkózás, az utolérés korparancsa. Már a felvilágosult abszolutizmus is a mag-Európától leszakadó régió energiáit akarta mozgósítani, igaz a legkevésbé sem szervesen, hanem felülről és centralizáltan. A modernizációs toposzokat az államszocializmus is fenntartotta, de a szervetlen, a valódi polgárosodást gúzsba kötő kísérlet ugyanúgy kudarcra volt ítélve, mint a felvilágosult abszolutizmus esetében.

Nagyon hasonló modernizációs zsákutcába jutottak a levantei térség társadalmai.

Libanonban és Szíriában jelenleg polgárháborús állapotok uralkodnak. Pedig Libanon a nyolcvanas évekig, Szíria pedig egészen a 2010-es évek elejéig viszonylag konszolidált társadalom képét mutatta – nem mellesleg jelentős lélekszámú keresztény kisebbséggel. A Nyugat-Európában varázsszóként emlegetett multikulturalitás a Közel-Keleten évszázadokig a mindennapokban megélt valóság volt.

Az iszlám fundamentalizmus ma már elhomályosítja azt a történelmi tényt, hogy a muszlim hit évszázadokig toleránsabb volt más vallásokkal szemben, mint maga a kereszténység. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szent háború nem járt volna együtt a római korban még keresztény területek, mint például Észak-Afrika iszlamizálásával. Ugyanakkor az is tény, hogy az Ibériai-félszigeten a virágzó mór államokban nem volt vallásüldözés, de a visszahódítást követően a spanyolok néhány évtizeden belül kiűzték a mórokat, nem mellesleg jóvátehetetlen gazdasági visszaesést okozva ezzel.

Az újkorban a hatalma teljében lévő Európa irigyeltté és gyűlöltté vált a világ más régiói számára. A fehér embert és vallását, a kereszténységet a hódítókkal azonosították.

Ahogy fordult a történelem kereke, az európai származásúak és a keresztény hitet gyakorló helyi közösségek a posztkoloniális világban sok helyen fokozatosan célponttá váltak. Találkozunk ezzel ellentétes tendenciával is, hiszen a népességrobbanást megélő Fekete-Afrikában a keresztények száma is gyors ütemben növekszik, s a térség államainak egy részében a mai napig nem vált célponttá a keresztény közösség. A legnépesebb afrikai államban, Nigériában azonban a Boko Haram nevű iszlamista terrorszervezet támadásai rendszeresekké váltak az ország népességének mintegy kétötödét kitevő keresztény közösséggel szemben.

A legszélsőségesebb iszlám fundamentalizmus öltött testet az Iszlám Államban, amely az iraki és a szíriai kaotikus viszonyokat kihasználva egy időre valóságos kalifátussá nőtte ki magát. A terrorszervezet az uralma alatt tartott területeken kérlelhetetlenül üldözte a vallási és az etnikai kisebbségeket, ráadásul, ahogy az afganisztáni tálibok, az Iszlám Állam harcosai is a helyi közösségek értékeit hordozó történelmi múlt ellen fordultak, lerombolva a világörökség részét képező kulturális emlékeket.

Az iszlám fundamentalizmus nemcsak a kisebbségben élő keresztény közösségekkel szemben lép föl erőszakosan, hanem a keresztény többségű társadalmakban is igyekszik megvetni a lábát.

Így történik ez a világ negyedik legnagyobb keresztény népességű államában, a Fülöp-szigeteken is. Ahogy Európa is egyre inkább az ostromlott erőd szerepébe kerül, úgy válik egyre inkább a kereszténység legbiztosabb bástyájává az iszlám terrorizmustól egyelőre megkímélt Latin-Amerika.

Tovább fokozódhatnak a keresztények elleni támadások

November végén Budapest adott otthont a keresztényüldözés témakörében rendezett második nemzetközi konferenciának.

A tanácskozás fő célja az volt, hogy megerősítse az együttműködést a keresztényüldözés ellen fellépő országok és nem kormányzati szervezetek, valamint egyéb donorszereplők között. A konferencián kitűnt, a magyar kormány elkötelezett amellett, hogy egy olyan szövetséget kell életre hívni, amely összefogja a hasonlóan gondolkodó kormányzatokat és nemzetközi szervezeteket, amely célul tűzi ki az üldözött keresztények védelmét, kialakítva egy élő közösséget ezen ügy mentén. A tanácskozás szereplői mindezt annak tudatában fogalmazták meg, hogy a jövőben a keresztény közösségek elleni támadások tovább fokozódhatnak.

A konferenciát levélben üdvözölte Donald Trump amerikai elnök, ami akkor is fontos gesztus, ha az amerikai társadalom nyilvánvalóan nem egységesen elkötelezett az üldözött keresztény közösségek támogatásában. Európa számára azonban a tengerentúli óriáshoz képest sokkal sürgetőbb kérdés, hogy rátaláljon arra az útra, ami a kontinenst újra a világ egyik növekedési központjává teszi, és történelmi távlatban is elég időt és lehetőséget biztosít ahhoz, hogy legalább jelenlegi formájában megőrizze kulturális identitását.

Megjelent a Magyar7 2019/50. számában.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.