2021. november 25., 11:59

Hogyan tovább Merkel után?

Csütörtökön írja alá írja alá Emmanuel Macron francia elnök és Mario Draghi olasz miniszterelnök Rómában azt a történelminek minősített, az olasz elnöki palota után Quirinale-nak nevezett szerződést, amelynek jelentőségét szakértők az 1963-ban Franciaország és Németország között köttetett Élysée-szerződéshez hasonlítanak.

Újragombolják a kabátot
Fotó: TASR
Mario Draghi és Emmanuel Macron

A 2019-ben megújított francia–német megállapodás évtizedeken át határozta meg az Európai Unió politikájának főbb irányvonalait, sokan pedig a francia–olasz paktumtól is hasonló hatásokat várnak. Különösen egy olyan éra kezdetén, amelyben tizenhat év után Angela Merkel leköszönő német kancellár már nem vállal szerepet, 

a 67 éves német politikus asszony nagypolitikából való visszavonulásának ugyanis elemzők szerint egyenes következménye lesz, hogy mind Franciaország, mind Olaszország nagyobb befolyást gyakorol majd az uniós politikára.

A kapcsolatok szorosabbra fűzéséről egyébként még 2017-ben kezdődtek meg a tárgyalások Párizs és Róma között, azonban 2018-ban zátonyra futottak ezek az egyeztetések az olasz belpolitikai fordulat következtében. Az akkor hatalomra kerülő kormánykoalíciót alkotó pártok, azaz a magát rendszerellenesként meghatározó Öt Csillag Mozgalom és a bevándorlásellenes Liga kormánykoalíciója ugyanis számos dologban – kiváltképp a migráció tekintetében – teljesen más álláspontot képviselt, mint Macron kormánya.

Ennek az lett az eredménye, hogy a két ország diplomáciai kapcsolata 2019-re a második világháború óta nem tapasztalt mélypontra süllyedt.

Ez végül a római francia nagykövet 2019. februári visszahívásában teljesedett ki; ekkorra teljesen megmerevedett a két ország közötti diplomáciai viszony. Azóta azonban mind az olaszországi helyzet, mind az európai erőviszonyok úgy alakultak, hogy a megállapodásból mindkét állam kedvezően tud profitálni. 

A szerződés az unió jövőjére nézve is nagy hatással lehet. Eddig alapvetően Franciaország és Németország elképzelései szerint alakult az uniós politika, Olaszországnak a tengelyre való bekapcsolódásával azonban mind a déli tagállamok, mind pedig az olyan kisebb államok is nyerhetnek, amelyek eddig kevesebb szót kaptak a döntéshozatali folyamatok során. Ez pedig lényeges lehet például az integrációt érintő bevándorlás esetében is:

a szerződés aláírását megelőző tárgyalások során konkrétan előkerült a dublini szabályozásból adódó viták és problémák megoldásának igénye.

Ezenfelül az unió szigorú pénzügyi politikájára is hatással lehet a két ország szorosabb együttműködése, ugyanis mindkét állam lazábban kezeli mind az államadósság, mind a költségvetési hiány kérdését, mint például az ilyen szempontból konzervatívabb Ausztria, vagy éppen az uniós berkekben gyakran „fukarként” emlegetett Hollandia. 

A szerződés mindazonáltal intézményesített keretek közé hivatott foglalni a két ország kooperációját, amely kiterjed az évenkénti államfői és miniszteri szintű találkozókra, valamint a parlamentek közötti együttműködésre is.

Az érintett területek nagyon széles körűek, a külpolitikától a gazdaságon át egészen az oktatásig és kulturális kapcsolatokig terjednek, ilyen szempontból is szinte „másolata” az 1963-as francia–német megállapodásnak.

Annak ellenére, hogy első ránézésre mindkét fél számára kedvező a megállapodás, akadnak olyan olasz politikusok és szakértők, akik tartanak a túlzott francia befolyástól, amelyet – érvelésük szerint – a szerződésnek köszönhetően nyer Párizs. Ez leginkább a védelmi ipari együttműködés területén hozhat nehézségeket a későbbiekben, ugyanis igencsak veszélyes lehet egy-egy olasz gyártású technológiát átadni Franciaországnak.

Megosztás
Címkék