Harminc év ukrán függetlenség – megrövidített karddal
A Krími Platform alakuló csúcstalálkozójának nyilatkozata kapcsán több véleménycikk is megjelent a napokban Ukrajna jelenlegi helyzetével kapcsolatban. Tény, hogy harminc évvel az 1991-es augusztusi függetlenségi nyilatkozat kihirdetése után Ukrajna nincs könnyű helyzetben. A világ közvéleményének figyelme néha túlságosan is a donbaszi harcokra összpontosul, az alapvetőbb kérdések meg eltűnnek a látómezőről, vagy egyáltalán oda se kerülnek.
Ukrajna a geopolitikai versengés tárgya lett. De lehetne akár az alanya is. Hiszen a 20. század kilencvenes éveiben még elméletileg a nukleáris hatalmak klubjába igyekezett. Míg a Szovjetunió összeomlása megkönnyebbülést hozott Csehszlovákiának és a többi volt szovjet szatelitállam számára, a Nyugat államférfijait új rémálmok kezdtek gyötörni. Egyetlen nukleáris hatalomból ugyanis, elméletileg mindjárt akár négy is lehetett volna – Oroszország mellett Ukrajna, Fehéroroszország és Kazahsztán, írja a denníkn.sk portál.
A Szovjetunió összeomlása idején Ukrajna nemcsak jelentős nukleáris fegyverkészlettel rendelkezett, hanem interkontinentális rakétákkal és stratégiai bombázóbázisokkal is.
Bár Ukrajna nem volt képes önállóan nukleáris rakétákat indítani, nem volt ugyanis hozzáférése a kódokhoz, de ez senkit sem nyugtatott meg. Végül is Ukrajna a szovjet stratégiai ipar egyik központja volt, ezért számos csúcsszakértője volt ezen a területen. Akárhogy is, de kijelenthető, hogy a Szovjetunió felbomlása idején formálisan a harmadik legnagyobb nukleáris hatalom volt Oroszország és az Egyesült Államok után.
Oroszországnak persze rendkívüli érdeke fűződött Ukrajna atommentesítéséhez, de persze, a Nyugatnak is, amely egyértelműen az ukrán vezetés tudtára adta, hogy a „nukleáris nagyhatalom státuszban” maradása nemzetközi elszigeteltséghez vezetne. Az ukrán állam véglegesen az Oroszországgal és az Egyesült Államokkal 1994-ben kötött megállapodás után mondott le az atomfegyverekről, a megállapodáshoz később az Egyesült Királyság is csatlakozott. A három ország elkötelezte magát amellett, hogy
A nemzetközi garancia azonban 2014-ben, a Krím Oroszország általi bekebelezésével csak egy papírfecni lett.
Az Egyesült Államoktól kapott némi pénzügyi ellentételezésen kívül Ukrajna semmit sem kapott a nukleáris atommentesítésért. Pedig annak idején az ukrán vezetés azt is fontolgatta, hogy atomfegyverei egy részét egyfajta elrettentő minimumként mégis meghagyná, s valószínűleg ez jobban megvédte volna az orosz agresszió elől, mint a Nyugat ígérgetései. A Szovjetunió felbomlása súlyos csapást mért az ukrán vállalatokra, általános lett a pénztelenség, de aztán – legalábbis néhányuk – mégis talpon maradt az Oroszországgal folytatott kereskedelemnek és együttműködésnek köszönhetően. Ezt a folyamatot a jelenlegi konfliktus lényegében megszakította.
De az ember nem csak kenyérből él. Petro Porosenko volt elnök 2018. augusztus 24-én, az állam függetlenségének 27. évfordulója alkalmából elmondott beszédében abszolút kulcskérdésnek minősítette az ukrán pravoszláv egyház függetlenedési kérdését. Szerinte az autokefália átlépi „a vallás határait. Ugyanolyan fontos, mint a katonaság megerősítése, a nyelv védelme, az európai uniós vagy a NATO-tagságáért folytatott harc… A függetlenségünk fontos részét képezi” – mondta.
A második ukrán elnök, Leonyid Kucsma a szavazatait, főként a keleti régiókban szintén annak az ígéretének köszönheti, hogy egyenjogúsítja az ukrán nyelvet az orosszal. A mandátuma megszerzése után azonban megértette, hogy
az ukrán államiság csak akkor marad fenn, ha létezik az orosz identitástól eltérő ukrán identitás is, elvileg az ukrán állam egész területén.
1981-ben Brezsnyev személyes részvételével állították fel Kijevben azt a hatalmas szobrot, amely Oroszország és Ukrajna egységét volt hivatott jelképezni. Az Anyaföld szobor, vagy ahogyan itt nevezik a kijevi „Vaslady” azon a helyen emelkedik, amely az ukránok nagy honvédő háborúban való részvételére emlékezett. Az emlékmű tulajdonképpen az uralkodó szovjet ideológiát és történelemértelmezést szimbolizálta. Több legenda is fűződik hozzá, elsősorban a hatalmas női alak kardjához, pontosabban annak a méretéhez, ami arányaiban kicsit rövidnek bizonyult egy igazi kardhoz mérten. Az egyik legenda szerint azért, hogy a szobor na szárnyalja túl a kijevi Pechersk Lavra harangtornyának magasságát. Ami azért se túl meggyőző, mert a létesítmények közötti különbség valójában 12 méter, a harangtorony javára. Valószínűbb, hogy aerodinamikai okok miatt lett a kard rövidebb, egy hosszabb kard nem biztos, hogy kibírt volna egy erősebb vihart.
Ez a legenda azonban bizonyos értelemben kultikus. Tükrözi ugyanis a szovjet ideológia és az ukrán identitás egyik alapját képező pravoszláv vallás közti harcot, amelyben a vallás győzött.
A Pecserszka Lavra vagy Kijevi barlangkolostor a moszkvai patriarchátus ukrán ortodox egyházához tartozik. A Moszkvától független ukrán egyházi struktúrák létrehozására vonatkozó hosszú távú erőfeszítések, amelyekben Viktor Juscsenko, majd Petro Porosenko elnökök játszottak nagy szerepet, 2018-2019 fordulóján csúcsosodtak ki az Ukrán Pravoszláv Egyház létrejöttével.
De az ellentétek továbbra is megmaradtak, mert még mindig több ortodox egyházi létesítmény tartozik a moszkvai patriarchátus alá.
Bár az Oroszországgal való konfliktus hajlamos erősíteni az ukrán identitását, nem szabad alábecsülni tehát a nyelvvel, a történelmi tudatossággal és a vallással kapcsolatos kérdéseket sem. Ha a nyugati államokat csak az orosz-ukrán konfliktus katonai oldala érdekli, az ukrán gazdaság szerkezete, az ottani kulturális, nyelvi vagy vallási viszonyok viszont nem, Oroszország továbbra is sikeres lehet az erőfeszítéseiben, véli a denníkn.sk.
