Fekete, fehér, szürke: A nagyhatalmi logika létezésének elismerése nem egyenlő azzal, hogy pártoljuk is azt!

Félreértés ne essék, érthető, hogy egy honvédő háború idején nem ildomos kritizálni azt a népet, amelyik éppen megszállói ellen küzd. Függetlenül attól, hogy az USA, a NATO és az ukrán vezetés is felelős a  háborúig fajuló konfliktusért, mégiscsak arról van szó, hogy egy agresszor (Oroszország) mondvacsinált indokokkal megtámadott egy másik államot. Az ukrán népnek tehát igenis jár a segítség, nem tehetnek arról, mit kezdtek a választott vezetőik a rájuk bízott hatalommal. Ugyanez igaz fordítva is! Elfogadhatjuk azt az állítást, hogy az orosz elnök nem a hatalom iránt érzett beteges monomániája vagy botox-szal súlyosbított ördögi gonoszság miatt támadta meg Ukrajnát, azzal együtt, hogy egyértelműen elítéljük ezt az embertelen cselekedetet. 

A háború nem jelentheti azt, hogy Kijev, Washington vagy Brüsszel felelősségéről ne kellene beszélnünk, pontosan azért, mert a hibák és tévedések elhallgatása csak egy dologra jó. Arra, hogy újra elkövessék őket!

Bármennyire is szeretnék így láttatni az ukrán zászlós szájmaszkban és ugyanilyen profilképkeretben feszítő "jóemberek", a geopolitika nem a fehérek és feketék csatáján, nem a tiszták és a szennyezettek összecsapásán alapul. A szürke különböző árnyalatai feszülnek egymásnak (még akkor is, ha teljesen egyértelmű, itt éppen ki az agresszor és ki a védekező fél)!

Bár azt gondolnánk, ennek ellenkezője igaz, Nyugaton is sokan vannak, akik belátják ezt a talán fájó, mégis fontos igazságot. Ezek egyike John Mearsheimer korának egyik vezető teoretikusa, az úgy nevezett offenzív realista külpolitikai iskola megteremtője (a témáról részletesen ide kattintva tájékozódhat az olvasó). Az orosz-ukrán háború szempontjából legrelevánsabb elméletének lényege, hogy a defenzív realista gondolattal szemben, mely a nagyhatalmak együttműködésén, és relatív nyereségük maximálásán alapszik, azt mondja ki, hogy a nagyhatalmak célja a hegemónia, a fölény, azaz abszolút nyereségük maximalizálása. 

Mearsheimer neve a külpolitika iránt csak felületesen érdeklődő nagyközönség számára is ismerős lehet, hiszen egyik előadása (ez itt fent), amely az igen sokatmondó, "Miért a nyugat hibája Ukrajna?" címet viseli a háborút megelőzően és azóta is óriási népszerűségnek örvend a közösségi oldalakon (cikk formájában, angol nyelven ide kattintva érhető el). Gyakorlatilag nincs olyan nap, hogy ne jönne szembe a Facebook hírfolyamában a videó, pedig az még 2015-ben, nem sokkal az Euromajdan és Krím annexiója után keletkezett. 

Mearsheimer ekkor arról beszélt, hogy az ukrán-orosz konfliktusért elsősorban nem Putyin elnök nagyhatalmi vágyai, hanem az Egyesült Államok és a Nyugat azon törekvése a felelős, hogy Ukrajnát leszakítsák az orosz "keringési pályáról" és "integrálják a nyugati közösségbe". 

Fontos kiemelni, mindezt Mearsheimer jóval a háború előtt jelentette ki, így joggal feltételezhetnénk, hogy az orosz támadás óta változtatott véleményén, ez azonban nincs így.

Mearsheimer a The New Yorkernek adott interjúban újra megerősíti korábbi állításait, kihangsúlyozva, hogy a háború szörnyűségei nem tehetik zárójelbe a geopolitikai realitásokat.

Elméletének egyik központi eleme az az előfelvetés, hogy az államok önérdekből, saját nemzetbiztonságuk megőrzése céljából, ha kell, megelőző csapásokat visznek véghez. Mearsheimer számára Ukrajna lerohanása egy ilyen orosz önérdekből véghez vitt megelőző csapás. 

Amellett is szilárdan kitart, hogy a mai orosz-ukrán ellentét origója 2008-ban keresendő. A bukaresti NATO-csúcs után a szövetség kiadott egy közleményt, amely Ukrajna és Grúzia csatlakozását ugyan jövőbeli, de valós lehetőségként említi. Oroszország élesen tiltakozott és egyértelmű válaszlépéseket helyezett kilátásba, mindhiába. Az elmúlt 13 évben, véli Mearsheimer, a Nyugat Ukrajnát egy oroszokkal szembeni védőbástyává próbálta alakítani, nem figyelembevéve az oroszok tiltakozását. Az újságíró azon kérdésre, miszerint nem orosz imperializmus-e meghatározni, hogy egy velük szomszédos állam csatlakozhat-e önszántából a nyugati közösséghez, Mearsheimer az interjú talán legfontosabb mondataival válaszol: 

Mearsheimer tulajdonképpen azt mondja, lehet szeretni vagy nem szeretni, de a nagyhatalmi politika természete már csak olyan, hogy az erősebb államok beleszólnak a gyengébbek életébe. Emlékeztet arra is, hogy az Egyesült Államok a hidegháború alatt számos dél- és közép-amerikai ország demokratikusan megválasztott vezetőjét puccsolta meg, pusztán azért, mert nem az ő érdekeik szerint irányította az országát. 

Ha megfeledkezünk erről a realitásról, mondja, az olyan katasztrofális következményekkel jár, amelyek például az Egyesült Államok közel-keleti politikáját jellemezték a mára véget ért unipoláris pillanatban.

Mearsheimer szerint a modern orosz-ukrán konfliktus gyökere ugyan 2008-ra nyúlik vissza, de a nyugati közösség Ukrajnához való hozzáállása 2014-ben változott meg igazán. Szerinte az Egyesült Államok egészen eddig nem az orosz expanzió megfékezéseként tekintett Ukrajna vagy Grúzia nyugati integrálására, pusztán egy "hatalmas békezónát akartak létrehozni".

Az amerikai külpolitika 2014-ig legyőzöttként kezelte Oroszországot, nem látott benne komoly fenyegetést, nem is volt tekintettel annak nemzeti érdekeire. Az Euromajdan és a krími válság ennek a hibának a következményei, amelyet, ahelyett, hogy a nyugati közösség elismerte volna saját felelősségét, inkább Putyin nagyhatalmi mohóságával magyaráztak - mondja. 

Mearsheimer, háború ide vagy oda, továbbra is fenntartja ezen állítását, azzal együtt, hogy egy percig sem vitatja, Oroszország háborút indított Ukrajna ellen. Szerinte téves az az elképzelés és az orosz nagyhatalmi logika félreértése, hogy Vlagyimir Putyin egy új Szovjetuniót építene vagy Nagy Péter Oroszországára vágyna. 

A hódítás és a megtartás nem összekeverendő dolgok. Egyáltalán nem mindegy, Putyin a meghódított területekből mennyit akar megtartani hosszútávon, ezt a két dolgot nem szabad összekeverni, hangsúlyozza Mearsheimer. Mint mondja, Putyin valószínűleg egy oroszbarát ukrán kormányban gondolkodik, az országot nem akarja Oroszországhoz csatolni, bár hozzáteszi, "senki nem tudja pontosan, mi várható".

Azt ugyanakkor kiemeli, hogy

"kolosszális ballépés lenne", ha Putyin egész Ukrajnát meg akarná szállni és tartani, ilyesmit pedig az orosz elnök nem követ el.

Mearsheimer az interjúban azt is elmondja, szilárd meggyőződése, hogy Putyin "megáll" Ukrajnánál, éppen azért, mert abból indul ki, az orosz elnök nem az új Szovjetunió vagy Nagy-Oroszország létrehozására törekszik, pusztán nagyhatalmi érdekeinek engedelmeskedik. Mearsheimer, megkapó őszinteséggel, maga ismeri el elmélete törékenységét, amikor az interjú végén arról beszél, Putyin nem készül a balti államok lerohanására, hiszen soha nem mutatta ennek jelét, de hozzáteszi, ugyanez volt a helyzet Ukrajnával is.

Szerinte ugyanakkor fel kell tennünk a legfontosabb kérdést, képes lenne-e Putyin létrehozni Nagy-Oroszországot a NATO-val. A válasz egyértelmű nem - mondja Mearsheimer, mert a szükséges katonai erőhöz előbb gazdasági erő is kell. 

Éppen ezért, mondja Mearsheimer, az Egyesült Államoknak nincs félnivalója Oroszországtól. A nemzetközi rendszerben egyetlen komoly kihívója akad az USA-nak: Kína. Amilyen gyorsan csak lehet, állítja Mearsheimer, az Egyesült Államoknak "ki kell farolnia Európából" és amint lehet, fokozatosan nekiállni újraépíteni az orosz-amerikai kapcsolatokat.

Fontos megértenünk, Mearsheimer nem az orosz rezsimet kívánja mentegetni, ezt számos írásában ki is hangsúlyozta. Bár érték őt támadások emiatt (különösen a nálunk is jól ismert, erősen oroszellenes Anne Applebaum részéről), érthető módon főleg a háború kitörése után, sokan a védelmükbe vették Mearsheimert, elsősorban azzal érvelve, a nagyhatalmi logika realitásainak elismerése nem egyenlő azzal, hogy pártoljuk az ezen realitás diktálta lépéseket. Erre a március elején megjelent interjúban Mearsheimer is kitér. 

Azt hangsúlyozza, minden nemzetközi konfliktusnak van morális és stratégiai dimenziója.

Ezek van, hogy egybeesnek, de nem mindig. A Harmadik Birodalom ellen harcolni morálisan és stratégiailag is indokolt volt. A kommunista Szovjetunió oldalán harcolni a náci Németország ellen stratégiailag ugyan helyes döntés, de morálisan helytelen irányelv.

Kritikus helyzetben a stratégia mindig felülírja az erkölcsöt.

Egy ideális világban remek lenne, ha az ukrán emberek maguk választhatnák meg, milyen politikai rendszerben szeretnének élni - mondja, de a realitás nem ez. Stratégiai hiba volt az ukrán vezetés részéről elidegeníteni az oroszokat, ahogy az is, hogy megpróbáltak a nyugati integráció útjára lépni - zárja a beszélgetést Mearsheimer, kiemelve, hogy éppen az a tény, hogy az oroszok a vártnál nehezebben boldogulnak Ukrajnában, adhat okot az optimizmusra, elképzelhető a jövőben egy békésebb együttélés. Oroszországnak ugyanis be kell látnia, nem lesz képes egész Ukrajnát az uralma alá hajtani.