Az ellenség ellensége és a jó szomszédság
Miközben Magyarország a békét szorgalmazza, és minden eszközzel igyekszik kimaradni egy idegen érdekekért dúló háborúból, fel kell tennünk a kérdést, vajon az oroszok jelentenek-e fenyegetést ránk nézve, vagy az ukránok? Magyarországtól feltétlen ukránbarátságot és kritikátlan oroszellenséget vár el a Nyugat, miközben Ukrajna nem éppen barátságosan viszonyul hozzánk.
Kapott már Magyarország mindenféle bélyeget a fenséges Nyugattól, amely az újmarxizmus mocsarában fetreng, ráadásul azt próbálja elhitetni magáról, hogy ez a progresszív, a haladó és az üdvözítő tananyag. Ezt kell bebifláznia mindenkinek, és eszerint kap jeles bizonyítványt vagy ültetik a szamárpadba. Ukrajna-ügyben is ez a helyzet, úgy bánnak Magyarországgal, mintha mi vegzálnánk keleti szomszédunkat, és összefogva Putyinnal, sötét terveket szőnénk ellene.
Mit kapunk cserébe a „barátainktól”? Ótvaros hazugságokat, lejáratást, durva, alaptalan vádakat. Zsarolást. Miért is?
A többi között azért, mert Magyarországnak konzervatív, patrióta kormánya van, és nem hajlandó beállni a sakálvokálba, együtt üvölteni a világmegváltó (valójában világromboló) eszméket. Magyarország csak annyit kér a szomszédjától, hogy tisztességesen bánjon a területén élő magyar kisebbséggel. Magyarországtól Ukrajna (és a mögötte álló, az ukrán népet feláldozó hatalom) elvárná, hogy pénzt, paripát, fegyvert küldjön neki, cserében azért a sok jóért, amiben az ukrán állam a kárpátaljai magyarokat részesíti. S mert nem így tesz, kikiáltja Moszkva-barátnak, és burkolt fenyegetéseket küldözget.
Ez így nyíltan talán nem fogalmazódott meg, de úgy tűnik, Magyarországnak kevesebb félnivalója van Oroszországtól, mint az „európai demokráciát és békét” védő ukrán nacionalizmustól. Amely fölött jótékonyan szemet huny az Európai Unió vezetése, és azt próbálja elhitetni, hogy Ukrajna nagyot lépett előre az EU-csatlakozás feltételeinek teljesítésében. S maholnap NATO-tag lehet.
„Orbán arról álmodik, hogy elveszítjük a háborút. (…) Amennyiben elveszítjük, úgy lesz egy egymilliós, feltüzelt hadseregünk, amely épp visszavonul. Így felmerül a kérdés, hogy hol lesz az a határ, ahova visszavonulunk? Ebben az esetben ez nem rossz terv, de lennie kell, hogy megszálljuk Magyarországot, és kiviszünk oda húszmillió ukrán menekültet. És akkor megnézném, hogy mit csinálna Orbán harmincezres serege, mely nem harcolt egy napot sem az életében. Az észak-atlanti szerződés ötödik cikkelye pedig nem működik, maguk írták meg úgy, hogy konzultálniuk kell támadás esetén. Nekünk meg a megszálláshoz harminc óra elegendő.”
A nemrég megtartott külügyminiszteri találkozón Dmitro Kuleba és Szijjártó Péter civilizált hangnemben tárgyalt egymással. A Zelenszkij–Orbán találkozó azonban elmaradt, mivel Magyarország nem kapott választ a kéréseire. Minden maradt a régiben, a kárpátaljai magyarok nem kapják vissza a 2015 előtt már meglevő jogaikat. Nem volt nagy kérés, ám az ukrán állam még ezt sem hajlandó teljesíteni. Akkor pedig nincs miről tárgyalni. Baráti, szomszédi segítségre nem szokás bárdolatlan választ adni.
Ebben a történetben, anélkül, hogy a párizsi „békekötésig” mennénk vissza, több ellentét feszül, mint amit néhány magyar történelmi szimbólum eltávolítása jelentett. A Nulandék (aki hál´ istennek – jobb későn, mint soha – a minap lelépett a színről) által kiprovokált és levezényelt államcsíny óta felfokozódott Ukrajnában a kisebbségek – elsősorban az orosz, de a magyar és a többi kisebbség – ellen felkorbácsolt indulat. Volodimir Zelenszkij, akit egy színészből építettek fel politikussá, még békés hangnemben nyerte el az elnöki széket, ám miután beleült, gombolt egyet a kabáton. Az előadás, vagy stílszerűen véres szappanopera többi részét sajnálatosan ismerjük.
Zelenszkij behódolt a fasiszta Banderát zászlajára tűző nacionalizmusnak, amely hovatovább alapideológiájává vált Ukrajnának. S innen, ha egyáltalán lehetséges, nehéz lesz a visszaút. Talán ez a legnehezebb kérdés, még annál is fontosabb, ki nyeri ezt a háborút. Annál nehezebb, hogy az Európai Unió jelenlegi korrupt és áruló vezetése még lovat is ad „a nép szolgája” alá, további „hősies harcra” tüzeli. Hiszen az ukránok „értünk is harcolnak”, a „mi demokráciánkat is védik”. Máskülönben Putyin meg sem állna az Atlanti-óceánig. Úgymond.
Emlékezhetünk arra is, hogy a Barátság kőolajvezeték felrobbantásának ötletét sem a magyarok találták ki, hanem az ukránok. Miközben Magyarország Ukrajnából menekült gyerekek tízezreinek biztosítja az oktatást, nyaraltatja őket a Balatonon, küldi a segélyszállítmányokat, Munkácson magyar emlékművet hajítottak az árokba, ellehetetlenítették a magyar nyelvű oktatást, felgyújtották a KMKSZ ungvári székházát és az ukrán nagykövet sem pengetett barátságos húrokat.
Mindezek oka meglehetősen egyszerű: a Kárpátalját ajándékba kapott Ukrajna nem bírja elviselni, hogy Munkácson, Beregszászon és Ungváron még mindig élnek magyarok. Pedig nélkülük (és az oroszok, románok, lengyelek, ruszinok stb. nélkül) milyen szép is lenne az élet a demokráciának ebben az édenkertjében. Az összetákolt országok esetében már csak így van ez.
Megjelent a Magyar7 2024/11. számában.
