cl_magyar7_029_het_2024
Pártatlan közvetítés, véres kampány és a Vatikánig sem hallatszó ima
Magyar7 - 29. száma
2023. június 21., 19:01

Szinetár Miklós kilencvenévesen megírta az életét

Tizedik könyvéhez érkezett Szinetár Miklós, aki kilencvenévesen úgy döntött, végre megírja önéletrajzát. Nem kis feladatra vállalkozott, hisz rendkívül gazdag pályafutása során több életre elegendő emléket gyűjtött össze. Szinetár Miklós azonban nem tisztán adatokkal terhes curriculum vitae-t tesz az olvasója elé, hanem egy szubjektív, mégis nagyon árnyalt oral history-t. Bár a háromkötetesre tervezett életrajznak még csak az első kötete jelent meg, most nyugodtan leírhatjuk, ha valaki szeretné megismerni a Trianon utáni Magyarország nem túl szárazon, történelemkönyvekből adagolt hivatalosan engedélyezett történetét, olvassa el Szinetár Miklós regényes izgalmakkal teli, alaposan, de árnyaltan adatolt írását, amely a saját példáján át bizonyítja, minden politikai rendszert emberek működtetnek, s még a legsötétebb korszakokban is vannak hétköznapi hősök, ahogy a demokráciában is szimpla gazemberek.

Szinetár Miklós
Fotó: Archívum

Előszavában talán nem véletlenül említi a legendás francia köztársasági elnököt, De Gaulle-t, aki Szinetár szerint még történelmi szükségszerűségben gondolkodott, s nem csak a következő választásokra gondolt, mint a jelen politikusainak színe-java. De mindjárt az írás elején tegyük fel az obligát kérdést, ki is Szinetár Miklós, aki ugyan még ma is aktív, de nem biztos, hogy a legfiatalabb olvasóink hallották a nevét. Nos, Szinetár Miklós az egyik első magyar influenszer volt (ezt a legfiatalabbak kedvéért írom), Kossuth-díjas rendező, a Magyar Televízió legendás alakja, akit sokan az egykori Ki mit tud? zsűrijéből ismerhetünk, aki volt a Magyar Állami Operaház igazgatója, s aki a magyar színházi életben legendás előadásokkal tette le a névjegyét. A televízióban töltött működése idején több száz tévéfilm készült (nem véletlenül nevezték ezt az időszakot a köztévé aranykorának), de rendezéseivel bejárta az egész világot, ahogy ő maga is rendezett – főleg operaelőadásokat – Szverdlovszktól  Tokión át Wellingtonig.

Persze, van, akik úgy ismerik, mint Hámori Ildikó férjét vagy Szinetár Dóra édesapját. Igen, ez is ő.

1932-ben született zsidó családban, s mivel a szülei még születése előtt szétmentek, anyjánál és nagynénjeinél nevelkedett. Alig tízéves, amikor az ő életébe is alaposan belerondít a második világháború. Határtalan szerencse és ügyesség, valamint sok-sok tisztességes ember kell ahhoz, hogy túlélje. Sokaknak ez nem is sikerül, de ő a szerencsések közé tartozik. Már az általános iskolában, majd a gimnáziumban is a szószólók közé tartozik, s erről a jó/rossz szokásáról később sem szokott le. Nem egyszer meg is üti a bokáját, de mindig kiállt az elvei mellett, még akkor is, ha kilencvenévesen rácsodálkozva állapítja meg: tanulságos, hogy milyen sokat változik az ember ízlése művészetben és politikában egyaránt. Már a háború utáni években vagyunk, amikor a gimnáziumban matematikából megbukik, de a nyári újrázás helyett inkább háromfelvonásos színdarabot ír, s azt elküldi a Nemzeti Színház akkori teljhatalmú direktorának, Major Tamásnak, aki fogadja is őt, s bár a darabot még nem találja elég érettnek ahhoz, hogy bemutassa, de javasolja az ambiciózus fiatalembernek, felvételizzen a Színművészetire. Olyan időket élünk, amikor nem volt kötelező az érettségi, Szirtes Ádám és Soós Imre is mezítlábas parasztként állít be a Vas utcába. A végeredményt ismerjük.

Sokáig úgy tűnik, Szinetárnak egyenes bejárása lesz az Operaházba, ahol a felvidéki gyökerekkel rendelkező Oláh Gusztáv a főrendező, de amikor elvégzi a rendezői szakot, jön az újabb pofon, csak segédrendezőnek kell.

De jön Gáspár Margit, az Operettszínház igazgatója, s szerződteti az akkor épp katonazubbonyos fiatalembert. Ugye, látszólag mekkora ellentmondás. Az operáért rajongó fiatal üdvöskének be kell érnie az operettel. Ki sejti még ekkor – 1954-et írnak –, hogy a 22 éves Szinetár egyik legelső rendezése elhozza a magyar színháztörténet máig legtöbbet játszott előadását. Mivel Rákosi Mátyás éppen akkor partvonalon kívülre került (Nagy Imre a miniszterelnök), engedélyt adnak, hogy ismét színre kerülhessen a Csárdáskirálynő, Kálmán Imre nagyoperettje. Odadobják az ekkoriban szintén partvonalon kívül rekedt Kellér Dezsőnek és Békeffy Istvánnak, írják át, hadd röhöghessünk még jobban a bugyuta kékvérű arisztokrácián, egyúttal megerősítik Cecília szerepét, hogy Honthy Hanna ismét híréhez méltó főszerepet kaphasson a sok-sok munkásoperett után. Mellette Rátonyi Róbert, Feleki Kamill, Csákányi László, Gyenes Magda – a siker óriási. Az előadást 1 600-szor (jól olvasták!) játsszák, s bármily hihetetlen, ez alapozza meg Szinetár szovjetunióbeli hírnevét is. Amikor munkahelyi elfoglaltságai miatt Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár lemarad róla, a már Leningrádban tartózkodó társulatot visszarendelik Moszkvába, hogy a pártfőtitkár is láthassa azt. Szinetár nem sokkal később már Szverdlovszkban (a mai Jekatyerinburgban) rendezi a kassai Kemény Egon Valahol délen című operettjét. Innen már nincs megállás, Szinetár járja a világot, előbb mint színházi rendező, később a tévéfilmjeivel is.

Önéletrajza első része (Az első 25 év: Túléltem! És volt, ami sikerült) tulajdonképpen az 1956-os népfelkelés leverésével végződik, 1957-ben elindul a Magyar Televízió kísérleti adása, s ebben az intézményben tölt majd el több mint húsz esztendőt.

„Ebben az időben a televízió műsorának főszerepe volt az ország gondolkozásában” – állapítja meg Szinetár Miklós, s a hetvenes-nyolcvanas években állandóan a képernyő előtt lógó emberként igazat is adok neki. Az akkori televízió gyakorlatilag része volt a családnak, esténként együtt lélegeztünk a bemondókkal, az egyes tehetségkutató műsorok szereplőivel, ahogy a magyar- és a világtörténelmet is megismerhettük számtalan tévéjáték segítségével. Szinetár könyvének legnagyobb és legfontosabb tanulsága, hogy még a legaljasabb politikai rendszerekben is voltak nagybetűs EMBEREK, az ő segítségükkel élhette túl a holokausztot, a Rákosi-féle népi demokráciát, s az azt követő kádári békeéveket is. Ahogy minden rendszerben voltak prolik is, nemcsak proletárok. Előbbiek gond nélkül váltottak át nyilasból ávósba, de 1956 után is gyorsan megtalálták a számításaikat, és simulékonyan illeszkedtek az új rendszer gépezetébe. Nos, Szinetár nem tartozott a prolik közé, minden helyzetben megpróbálta megőrizni az emberségét, úgy, hogy a szakmaiságot soha, senkinek a kedvvért nem adta fel. De sokszor fel kellett tennie a kérdést: „mi a fontosabb, az, ami morális, vagy az, ami sokaknak használ?”.

Régen vártam már úgy egy folytatást, mint Szinetár Miklós kötetének további részeit. A második a Kádár-rendszer, a legvidámabb barakk kultúrmindennapjait eleveníti fel, a harmadik pedig  az ún. rendszerváltozás utáni időket (Hosszabb pórázon). S a lánya, Dóra szavait megtoldva, én nemcsak azoknak ajánlom, akik nem fogják elolvasni, hanem azoknak is, akiket érdekel a XX. század története, s az örök emberi mentalitás.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.