Emlékezés Bacskai Bélára

2020. november 22., 10:24
Böszörményi István

„Látjátok feleim, egyszerre meghalt, / és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. / Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, / csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. (…) Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több, és most sem él, / s mint fán se nő egyforma két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló…”

Negyven éve, 1980. november 10-én, egy ködös őszi napon a persi temetőben Kosztolányi Dezső szívbemarkoló versét mondta el egy füleki gimnazista Bacskai Béla festőművész nyitott sírjánál.

Még élhetne, 85 évesen akár alkothatna is az 1935. július 26-án a Fülek melletti Persén született Bacskai Béla, ha nem ragadja el őt egy váratlan infarktussal a halál, amikor ütött-kopott biciklijén hazafelé tartott. Mindenkit megdöbbentett az alkotóereje teljében, sok-sok tervvel a fejében hirtelen eltávozott festő halálhíre. Szülőfalujában, Persén, második otthonában, Guszonán, Füleken, Losoncon, Pozsonyban is tudták, akik ismerték: „Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. / Mindenki tudta és hirdette: Ő volt.” Amit Kosztolányi leírt, hogy „megcsalt”, az persze nem fedi a valóságot, költői kép csupán. Béla a megtestesült hűség volt, egész életében hű volt szeretteihez, édesanyjához, fivéréhez, hű volt szőlőfalujához, a nógrádi–gömöri palóc néphez,  sorstársaihoz, barátaihoz, életteréhez, a sokszor megfestett „kenyérhátú dombokhoz”.

nevtelen_melleklet_00016.jpg

„Mélyen gyökerező, eltéphetetlen szálak fűzték szülőföldjéhez, tanulmányait, katonaéveit nem számítva szinte ki sem tette a lábát szűkebb hazájából. (…) A szülőföld szeretete határozta meg művészi fejlődését, törekvéseit, legnagyobb művészi eredményeit a hazai táj festőjeként érte el. (…) Sohasem mondott le ihlető érintéséről. Ezért nem egy kortársa nemtetszésével találkozott, ezek egyszerűen nem hittek művészete nagyságában, amely falun született. Túlságosan hagyományosnak, túlságosan egységes egésznek és derűsnek vélték ahhoz, hogy mai és modern lehessen. Bacskai csak jóságosan mosolygott ezeken az okoskodásokon, és azt mondta: Épp itt lehet európai festészetet csinálni!” – írja Kubička Kucsera Klára a Bacskai-monográfia bevezetőjében. (Madách/Tatran 1983).

A füleki zománcgyári munkásból lett festőművész, Szabó Gyula tanítványa immár a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola diákjaként így írt a naplójába 1956-ban:

A modern ember szereti a földet, a csodaszép világot, szereti a természetet és a természetest az életben és a művészetben egyaránt. Rá irányul a szenvedélye, és belőle meríti örömét. A természet az emberi értelem és érzelem főiskolája, ha az ember szenved, s az élete elviselhetetlenné válik, hozzája menekül.”
nevtelen_melleklet_00025.jpg

Talán nem is tudatosította, hogy saját világlátását, „ars poeticáját” fogalmazta meg a 21 éves festőművészjelölt. Ma már tudjuk, hogy mindaz, amit akkor leírt, egész életére, a természet közelségéből táplálkozó művészetére érvényes volt. A természet örök körforgása, a tavasz, a nyár, az ősz és a tél váltakozása a nógrádi-gömöri dimbes-dombos tájakon, ez az örök téma jelenik meg Bacskai Béla legjellegzetesebb, legszebb festményein. Tanítómestere, atyai barátja, Szabó Gyula Bacskai tájképeiről 1966-ban úgy nyilatkozott, hogy „ezekkel szűkebb pátriája kér bebocsátást az egyetemes emberi létezésbe, és igen, az egyetemes kultúrába is.”

A Bacskait jól ismerők, a piktúráját méltatók megegyeznek abban, hogy „művészete a legmagasabb fokot akvarelljeiben érte el, minden vonatkozásban”. (Kubička Kucsera Klára).

„A terület, amelyen Bacskai Béla igazán nagy volt, az akvarellfestészet.” (Farkas Veronika). Mindez persze nem jelenti azt, hogy Bacskai csak akvarellista és tájképfestő lett volna. Želibský, Hložník, Matejka professzorok tanítványának munkái között megtalálhatók a legkülönbözőbb technikák és témakörök, a monumentális sgraffitótól a fametszeteken át a kis méretű tusrajzokig. A rövid földi élet ellenére is gazdag életmű egyes darabjait számos köz- és magángyűjtemény őrzi.

nevtelen_melleklet_00031.jpg

1972-ben rendezte be a gerendamennyezetes persi szülőházban a műtermét, és ott alkotott haláláig. Különböző egyéni és csoportos kiállításai azonban már 1961-től rendszeressé váltak. Szűkebb pátriájában 1970. május 15-én mutakozott be a losonci Tavaszi Kulturális Napok keretében, a Szabó Gyuláné Haltenberger Kinga és Varga Ervin által szervezett Kompozíció 70 című kiállításon, Kopócs Tibor, Nagy József, Petrovics Béla, Roskoványi István, Štefunkóné Szabó Erzsébet, Turcsan László és Varga Lajos társaságában.

Bacskai Béla műveit életében utoljára 1980-ban állította ki, a losonci Nógrádi Galéria megnyitása alkalmából. Mint az egyetlen élőnek, a hét bemutatott nógrádi művész közül, egy egész termet biztosított számára Szabó Kinga igazgató. A megnyitóra ő tervezte a plakátot és a katalógus borítóját, sőt ő nyomtatta ezek grafikai részét.

Persén, ahol a községháza homlokzatát egy Bacskai-sgraffitó díszíti, évente novemberben megemlékeznek a falu szülöttéről, megkoszorúzzák a művész síremlékét, amelynek része a Kubička Jaroslav által készített élethű fejszobor. Ilyenkor műsoros estet, kisebb-nagyobb kiállítást is rendeznek.

nevtelen_melleklet_00037.jpg

Az idén a járvány okozta rendkívüli helyzet miatt a hagyományos megemlékezés elmaradt. Folyamatos viszont az emlékház karbantartása és felújítása. Az emléktáblával megjelölt jellegzetes, hosszú palócház szobáiban az eredeti bútorok között megtekinthetők Bacskai Béla festőeszközei, használati tárgyai. A község rendelkezésére álló képek megfelelő elhelyezése, egy állandó képtár kialakítása még várat magára.

Két jellegzetes Bacskai-tájkép jelenleg is megtekinthető a losonci Szabó Gyula Emlékház Nógrádi akvarellek című aktuális kiállításán.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/47. számában.

Kövesse facebook oldalunkat is!