A belső hang szava – KÉPEKKEL
Lakasz Gabriella tősgyökeres somorjai. Gyerekkora óta élete része az alkotás, ami a napi szintű rajzolással kezdődött, tanulmányait is ilyen területen végezte, gyermekévei alatt a somorjai művészeti alapiskolába járt az érettségit pedig a pozsonyi színházművészeti középiskolában tette le. A rajzolás már kicsi gyerekkora óta érdekelte, és a középiskola elvégzése után megrendelésre dolgozott. Akkoriban ez a műfaj nem nagyon volt anyagilag méltányolva, pedig egy portrérajzba rengeteg idő és energia van befektetve, így felhagyott vele és „átnyergelt” az ékszerkészítésre. Majd újabb fordulat jött... Többek között erről is faggattam.
Grafikus múltad van, de végül az ékszerkészítés lett a hivatásod...
Ez az egész nagyon egyszerű kis kiegészítőkkel kezdődött, de hogy minek a hatására indultam el ebbe az irányba több mint tíz éve, fogalmam sincs. Aztán jobban beleástam magam, és megtetszett. Saját magam kezdtem tanulmányozni a technikákat, mindent magam tapasztaltam ki, tehát nem volt senki, akitől tanultam volna. Mások munkái által merítettem inspirációt annak idején, de ma már alapjáraton saját ötleteket, esetleg mások egyedi elképzeléseit valósítom meg. Iskolás korom óta nagy szerelmese vagyok a reneszánsz, barokk és viktoriánus kornak, tehát ami a stílust és a motívumokat illeti, elsősorban innen inspirálódom.
Az általad készített ékszerek mindennapos használatra valók, vagy inkább egy-egy fontosabb, különlegesebb esemény alkalmával viselhetők?
Azt nem mondanám, hogy a munkáim mindennapos viseletre készülnek, inkább különleges alkalmakra. Persze vannak egyszerűbb darabok is, amelyek hétköznap is viselhetők.
Az ékszereidet az interneten mutatod be. Ez azt jelenti, hogy nem az ismerősök vagy a hazai piac számára készíted alkotásaidat?
Főleg a külföldön élők azok, akik nyitottabbak ilyenre, tehát 95 százalékban külföldi megrendelőim vannak. Egy kézműves alkotások árusítására specializálódott közösségi honlapon van az oldalam, ott van egy portfólióm és annak alapján találnak meg a vevők. Volt egyszer olyan időszakom, amikor azt éreztem, mintha kiégtem volna, de hál' istennek nem tartott sokáig. Meg is rémültem, mert én tényleg azt mondogattam magamban, hogy amíg tudok dolgozni, addig ezt szeretném csinálni. Kezdetben én is az olcsóbb internetes oldalakról rendeltem az ékszerek alapanyagait, de aztán azt gondoltam, hogy ha már az igényességre törekszem, akkor az alapanyag is legyen minőségi. A legtöbb alapanyag amerikai gyártású, de akad például osztrák is, az utóbbi általában nem a fém alapanyag esetében van így, hanem amikor köveket, kristályokat válogatok.
Gondolom, ezek a csomagok vámkötelesek is, ami még hozzátevődik a gyártási- és a postaköltségekhez....
Ez változó, de van, hogy tényleg kedvük szerint szabják meg, hogy mennyit kell fizetnem. Van úgy, hogy hetekig a vámon van egy csomag. Ezt onnan tudom, hogy hirtelen jött meg egyszerre két csomag, amielyek közül az egyiket két hónappal korábbban rendeltem...
Hogyan találtál vissza a rajzoláshoz, festéshez?
Főleg tavaly tavasszal, de már előtte, a téli időszakban is kezdtem érezni valamiféle belső hangot, hogy jó lenne újra visszaiktatni az életembe a rajzolást, de mindig azzal hessegettem el a gondolatot, hogy erre nekem nincs időm, mert amúgy is rengeteg megrendelésem van. A múlt év tavaszán azonban egyértelműen éreztem, hogy nekem erre szükségem van, és nem szeretném veszi hagyni ezt a képességet, ezt az ajándékot, amit az élettől kaptam. Akkor már nem törődtem azzal, hogy mennyi időm van, és ahogy újra elkezdtem, rádöbbentem, hogy semmi nem változott, újra maximális intenzitással át tudom magam adni az egész folyamatnak. Hihetetlen módon el tudok szöszmötölni vele, és talán nem is azzal van a gond, hogy nagyon beleásom magam a részletekbe és maximalista vagyok saját magammal szemben, de nagyon sokáig tart, mire fénykép alapján elkészítek egy portrét. Ezért aztán arra gondoltam, hogy
A fejlődéshez sok gyakorlat is kell, azonban fontosnak tartom, hogy nyitottak legyünk olyan szakmabeliek véleményére is, akik komolyabb tapasztalattal, múlttal rendelkeznek. Így hozott össze a sors engem Nagy Danival, aki látta bennem az igényt a fejlődésre, így még több technikát ismerhettem meg általa, valamint abban is segített, hogy hogyan tudok hatékonyabb lenni, hiszen itt is fontos szerepe van a technikának. Nem egyszerű a berögzült mintákat felrúgni és újraírni, de úgy érzem, már ebben is van haladás. Tudtam, hogy a minőségből nem kell lejjebb adnom, bár nem is tudnék, hiszen a részletek megszállottja vagyok, de vannak dolgok, amiket el kell tudni engedni vagy változtatni rajtuk picit. Ebben nagy segítségem Dani, aki nem kevés időt rám fordítva támogat és olyan dolgokat mutat, amiket az iskolában nem feltétlenül vagy nem úgy tanítottak meg. Szabadon, nem mindig keretek, korlátok közé szorítva. Ő pontosan tudja, megérti, mi zajlik bennem, amikor mondjuk az alkotás során mélypontra kerülök, „lefagyok”, mert ilyen is van. Mindezek ellenére már nem hagynám abba. Az érzés, amit megélek, kizárva mindent, elmerülve a saját kis világomban, mindent felülír. Azóta pedig együtt is elkezdtünk dolgozni, közös projekteket vállalni.
Danival hogy ismerkedtetek össze?
Ez februárban történt, amikor a Facebookon megjelent egy bejegyzés éppen arról, hogy mennyire nincsenek megbecsülve a képzőművészek, s ezt a bejegyzést Dani és én is kommentáltuk. Aztán egymásnak is elkezdtük írogatni, majd tartottuk a kapcsolatot és megszületett az első találkozó is. Közben megemlítettem Daninak azt, amit az előbb is írtam, hogy szükségem lenne fejlődésre ahhoz, hogy hatékonyabban tudjak dolgozni.
Aztán jött egy felkérés...
Egy somorjai kávézó szerette volna, ha kifestjük a falát. Dzsungelszerű, pálmafákkal, banánfalevelekkel tarkított felületet képzeltek el. El is kereszteltük „zöld projektnek”. Számomra ez elég új dolog volt, de Dani már korábban festett falakra, például egy kápolnát is, így segítséget tudott ebben nyújtani. Végül aztán ketten álltunk neki a munkának, de páros munkát még Dani sem csinált eddig, tehát ez egy teljesen új helyzet volt nekünk, mert összhangba kellett hozni a munkánkat. Ráadásul számomra a festés azelőtt olyan dolognak számított, amiről azt gondoltam, hogy biztosan nem tudom általa megvalósítani saját magam. Egyszerűen nem találtam meg magam benne és már a suliban sem szerettem. Ennek ellenére amikor már Danit ismertem, és láttam a munkáit meg beszélt a festésről, akkor jött az az érzés, hogy én is megpróbálnám. Végül aztán megfestettem az első akrilfestményemet kartonra ragasztott vászonra.
Egy falfestésnél azonban mások a léptékek. Nem okozott ez problémát?
Biztos, hogy nagy kihívás volt, mert másképp kellett hozzáállni. Ott tényleg el kell felejteni az apró részleteket, mert akkor sosem leszel kész a munkával és úgysem közelről nézed a falat. Ez az, amit nekem el kéne tudnom engedni, de nem egyszerű, mert a részletek foglya vagyok. Azonban azt is szem előtt kellett tartanunk, hogy nagyjából 12 négyzetmétert kellett megfestenünk és egy hetünk volt az egészre. Közben elkezdtünk egy dekorációs festést is, de azzal még nem végeztünk. Utána jött egy újabb felkérés, a „kék projekt”, ami egy Porto Moniz-i tengerpartot ábrázol.
Gabi és Dani a Petőfi Baráti Társaság elnökének jóvoltából a karcsai Cserkészligetben lehetőséget kaptak arra, hogy nyugodt körülmények között alkossanak, s később pedig megbízták őket a liget emlékfalának elkészítésével, amelyről már korábban írtunk. Szóba került egy jővőbeli közös kiállítás is, amit ha sikerül megszervezni, még karácsony előtt megvalósul.
