450 éve halt meg az egyik legnagyobb reneszánsz festő, Tiziano

1488-1490 körül született Pieve di Cadoréban, a bizonytalanságban ő is vétkes, mivel élete végén legendája fokozása céljából öregítette magát. Tízéves lehetett, amikor tehetségét felismerve nagybátyjához küldték Velencébe, ahol tanulmányait Sebastiano Zuccato festőművész műhelyében kezdte, majd rövid ideig Gentile Bellini tanítványa volt. Mestere halála után annak fivéréhez, a korszak legnagyobb velencei mesterének számító Giovanni Bellinihez került. A velencei festők akkoriban mindent természet után festettek, s Tiziano is ezt tanulta meg. 1507 körül tűnt fel Giorgione, aki nem készített előre vonalas rajzot s plasztikusabban festett, erős és lágy színeket is alkalmazva. Tiziano hamarosan őt kezdte utánozni, olyan sikeresen, hogy össze is tévesztették műveiket. Giorgionéval festette első nagy művét, a Fondaco dei Tedeschi homlokzatának allegorikus falkép-sorozatát. A fennmaradt töredékek is érzékeltetik a két mester alakformáló erejét és színeik velencei melegségét.

Giorgione halála után, 1511-ben Tiziano a Velencében tomboló pestis elől Padovába ment, ahol elkészítette három nagyméretű freskóját a Scuola del Santo épületében.

Velencébe visszatérve műtermet nyitott és hírnevet szerzett. Bellini halála után, 1516-ban a Velencei Köztársaság hivatalos festőjévé nevezték ki, évi száz dukátot és adómentességet kapott. E poszton minden dózsét meg kellett örökítenie és részt vett a velencei Dózsepalota dekorálásában. Vezető szerepet játszott Velence művészi életében, emellett a ferrarai, a mantovai és az urbinói hercegtől is számos megbízást kapott. Megrendelései végtelen tömegének úgy tett eleget, hogy képeit vázlatai alapján sokszor a segítői festették meg, amit ő csak a munka végén finomított és szignózott. Császárrá koronázásakor, 1530-ban Bolognában találkozott V. Károly német-római császárral, aki 1533-ban udvari festővé, államtanácsossá, palotagróffá, aranysarkantyús lovaggá tette. 1542-től a Farneséknek is dolgozott, Rómában III. Pál pápa vendége volt. Rendszeresen küldött festményeket a spanyol udvarnak is, Augsburgban több portrét készített a császárról és környezetéről, köztük Mária magyar királynéról és Ferdinánd későbbi magyar királyról. 1548-ban és 1550-ben a német császári tanácsban is részt vett. Károlytól évi 200 scudót kapott, amit később fia, II. Fülöp spanyol király tovább folyósított.

Tiziano zseniális pénzügyi érzékkel jövedelme jelentős részét földbirtokokba, valamint kereskedelmi vállalkozásokba fektette, 1549-től saját velencei palotájában élt fényűzőkörülmények között.

Életműve a quattrocento végétől a barokk kezdetéig ível, s gazdag kolorit jellemzi. Portrék és tájképek mellett érzéki aktképeket, monumentális vallási, mitológiai és történelmi kompozíciókat is festett. Megteremtette az ideálportré és a jellemábrázolás szintézisét, a táj s a benne lévő figurák harmóniáját. Jelentős szerepe volt a mozaikművészet fejlődésében, a Szent Márk székesegyház több alkotása az ő vázlatai alapján készült. Pályafutása alatt művészeti stílusa folyamatosan változott, korai korszakának mesterműve az Égi és földi szerelem című, sokat elemzett allegóriája, a derűs reneszánsz szépségideál megfogalmazása. 1516-18 közt készítette óriási velencei oltárképét, Mária mennybemenetelét: a három szintre tagolt jelenet dinamikusan sodorja a tekintetet a menny felé, méltó társa Raffaello vatikáni Stanzáinak. A húszas években festette a Krisztus sírbatételét a mantovai Gonzagáknak, a halott sárgás teste, a sötét és világos drapériájú halotthordozók, Mária és Magdolna színes ruhái s a viharos ég kontrasztja adja vissza a tragédia feszültségét. A ferrarai Este-udvarnak készült Bacchus és Ariadné találkozása című kép lendületes figuráit, a színes leplek ellentéteit természeti részletek, állatok és fák fogják össze.

A század harmincas éveinek elején kezdte el festeni fekvő Vénusz ábrázolásait, ilyen a Giorgione Alvó Vénuszának nyomán készült Urbinói Vénusz, a velencei humanizmus női szépségeszményének apoteózisa.

A következő évtizedben készítette leghíresebb portréit, köztük Mendoza spanyol követ egészalakos portréját és V. Károly teljes ülőalakos, illetve lovas portréját, utóbbin a mühlbergi csatában győztes hadvezér fényes páncélban, kezében hatalmas dárdával, táncoló fekete lovon léptet elhivatottsága tudatában. III. Pál híres képén a pápa élénk szelleme, törékenysége, unokaöccsei: Alessandro bíboros tartózkodó tekintete és Ottavio herceg mesterkélt hajlongása a három jellem különbségeit hangsúlyozza. Az 1550-es években készült Szentháromság imádása (La Gloria) című festményén a császár családja alázatos vezeklőként könyörög, s a festő magát is ráfestette. A képet lemondásakor V. Károly magával vitte. Utolsó korszakában stílusa megújult, manierista vonásokkal bővült, ecsetkezelése szabadabbá vált, egyszerűbb színekkel alkotott, új kompozíciókat próbált ki. Míg korai képeit finoman és részletesen dolgozta ki, kései művei elnagyoltak, csak távolról hatásosak, új színrendszerében szinte eltűnt a testek anyagszerűsége. Utolsó festménye a saját síremlékére készített Pieta, a szép halál apoteózisa, amelyet Palma Giovane fejezett be.

Tiziano 1576. augusztus 27-én, a pestisjárvány idején halt meg Velencében, ecsettel a kezében; a Frari-templomban temették el, síremléke csak évszázadokkal később készült el, a Pieta 1814-ben a Gallerie dell'Accademia gyűjteményébe került. Halála után a velencei festészet hagyományát olyan művészek folytatták, mint Tintoretto és Veronese. Neki állít emléket Hugo von Hofmannsthal osztrák költő Tizian halála című korai művében.