Csángálás a Kárpátkanyarban
Nagylak, majd Arad, aztán a Maros kanyargó völgyében végre Déva, és ez még mindig csak az út egyharmada… Még át kell utazni Szászvároson, meg kell kerülni Nagyszebent, át kell vergődni Fogarason, míg végre feltűnik az este homályában Brassó.
Hétfaluba eljutni 2013 derekán igen hosszadalmas vállalkozás volt, de nyilván nem utaztunk volna annyit, ha nem tudtuk volna, mi vár bennünket az erdélyi magyarság legdélebbi szigetén. Vártak egyrészt a hétfalusi csángók, akik ősi szokás szerint Szent Mihály napján hajtják le az állatokat a hegyekből, másrészt vártak a hegyek, amelyek tiszteletet parancsolóan nőnek ki a barcasági síkból.
A barcasági csángók hét faluból álló szórványát 1950 óta szokás két különálló részre osztani: a Brassóhoz közelebb eső első négy falu (Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu) eggyé olvadt Négyfalu néven, a távolabbi három (Tatrang, Zajzon és Pürkerec) együttesen Tatrang községhez tartozik, de különálló települések. Mivel Négyfaluban már jártunk, figyelmünket ez alkalommal a maradék háromra összpontosítottuk, ahol, mint említettük, Szent Mihály-nap lévén nagy mulatságokra került sor.
Tatrangon nem ért bennünket olyan sok benyomás, bár meg kell említeni az evangélikus templom mellett álló tájházat, amelyet éppen napjainkban próbálnak berendezni. A feladat nem könnyű, ugyanis a pár évtizede még minden házban megtalálható tékákat, hozományosládákat felvásárolták a cigányok, hogy azt eladják Nyugat-Európában. Zajzon valamikor az egész Monarchia egyik legkedveltebb fürdőhelye volt; egyszerre akár 600 szállóvendéget is tudtak fogadni villái, szállodái. Mára a hullámfürdő és az uszoda a múlté, a Concordia szállónak csak a hűlt helyét látni, a zajzoni borvizeket befogták, hogy bukaresti rendszámú teherautók szállítsák a hipermarketekbe.
No de ne fessünk ilyen negatív képet Háromfaluról, mert még senki nem fog idejönni, hogy az amúgy igen aktív magyar életbe belekóstoljon. Zajzon központjában például ott áll annak a Rab Istvánnak a mellszobra, akit neves Petőfi-követőként tart számon az irodalom, és aki a labanc börtönöket is megjárta a verseiért. A fiatalon elhunyt költő volt az, aki írásaiban először hívta fel a figyelmet az egyedülálló hétfalusi csángó népszokásokra, köztük a ma is élő férfitáncra, a boricára.
Számunkra talán a Szent Mihály-napok legnagyobb élménye volt az, amikor a középkori eredetű pürkereci templom mellett megtekinthettük az ősi teremtőerőt idéző boricát. Ezt a táncot régen farsang idején járták, de a brassói városi tanács már 1764-ben betiltotta, így csak titokban járták, hogy aztán mára ismét a reneszánszát élje. A legények fekete vagy fehér posztóharisnyát viselnek, fejükön báránybőr süveg, lábukon magas szárú csizma, sarkantyúkkal, őrharangokkal felszerelve. A boricások sorban vonulnak be az udvarra, elől megy a tebe, a fenyőt tartó legény. Utána a zenészek, a furulyás, a hegedűs és a kobzás, majd a boricások serege a két vatáffal, akik irányítják a jobbra-balra forgó körtáncot, melynek végén a korbács vad csattogása jelzi, hogy új élet indul, új hit fakad, melyhez már nem fér hozzá a gonosz. Mindez magyar nyelven, Bukaresttől 150, Budapesttől 800 kilométerre. A velencei karnevál talán közelebb van Budapesthez, a Facebookon is jobban eladhatjuk vele magunkat. De amíg van Pürkerec és van borica, addig mi inkább ide fogunk járni farsang idején.
Háromfalu felfedezését követően figyelmünk a Barcasági-medence fölött magasodó hegyek felé fordult. A Garcsin-völgyből kikapaszkodva, 10 kilométer megtétele után máris az ezeréves magyar–havasalföldi határon vagyunk, ahonnan már csak 3 óra a Baj-havas legmagasabb orma, az 1923 méter magas Neamtului. Mint a neve is utal rá, maga a csúcs már Óromániába esik, ahogyan a hegység nagy része is – talán ez is az egyik oka, hogy eddig keveset hallottunk róla. A gyephavas gerincet elérve aztán nem győzzük forgatni a fejünket, ugyanis sorra tűnnek fel a látványos hegységek, mint a Bucsecs, a Királykő, a Nagykő-havas, a Keresztény-havas és a Csukás, amelyek sokkal több turistát vonzanak, mint a Baj-havas. És talán éppen ezek azok az okok, amik miatt a Baj-havas és a Kárpátkanyar többi hegysége gyorsan a szívünkhöz nő: tömegturizmussal nem találkozni errefelé, viszont a lágyan ívelődő, majd 2000 méteres gyephavas gerincekről kiváló a kilátás a környező hegyekre.
Abban, hogy itt egy árva lélekkel sem találkozunk, talán annak is szerepe van, hogy a kommunizmus idején a hegység katonai gyakorlótér volt, ahova 50 évig turista be sem tehette a lábát. Az 1989-es fordulat után némileg újranépesültek az esztenák, de hol van ez ahhoz képest, ami itt volt a II. világháború előtt! Ma már a legelőkön nem hallatszik állatbőgés, hiszen odalent a várossá változó Négyfaluban már kevés állat van. Míg régen az állatok tartották életben a gyepeket, és a kaszálókat is rendszeresen takarították, addig mára ez a gazdálkodási forma kezd eltűnni. A hegyi kaszálók és legelők gyomosodnak, cserjésednek, és szép lassan minden területet újra elfoglal az erdő. A sokat látott mezőhavasok hátán megállt az idő.
A Baj-havas után következő beszédes nevű hegyekben, mint például a Hidegvölgy havasán, a Vajdán, vagy a Lovak havasán is hasonló a helyzet: a Bretocsa-hágóig tartó utunk során sem emberrel, sem turistajelzéssel nem találkozunk, csak egy-egy esztena emlékeztet a régi világra. A hágón túl már a bizarr sziklatornyokból álló Csukásba érünk. A hegység elsősorban meglepő formagazdagságával emelkedik ki a Kárpátkanyar többi hegysége közül. A kavicskő konglomerátumokból és mészkőből épült tornyok, sziklatűk, oszlopok, kőgombák mind-mind kővé dermedt emberekről, madarakról, különféle állatokról mesélnek. Az erdőhatárt elhagyva gyorsan elérjük az első nevesebb sziklaformációkat, a Galamb- és Szfinx-sziklákat, majd felérünk a Csukás platójára, ahol nagyjából szintben haladva, másfél óra alatt jutunk fel a Csukás-hegység 1954 méteres csúcsára. Odafent egymást érik a különböző megalitok (Orsó, Góliát, Pletykáló vénasszonyok), melyekhez mind-mind legendák sora kapcsolódik.
Az összes közül talán a legfontosabb a Háromujjú-szikla, vagy más néven az Ördög ujjai, amelyhez Hétfalu eredetmondája is köthető. Eszerint valamikor régen jámbor emberek lakták a hegyet, akik fölött egy jóságos tündér uralkodott. Csak azt kérte tőlük, maradjanak jók és istenfélők. Egy viharos éjszakán aztán gonosz tündér költözött a hegyre, aki rosszra csábította az embereket. A jó tündér felelősségre vonta a gonosz tündért, de az csak esküre emelte kezét, hogy szolgájává teszi a jó tündért. Ekkor egy rettenetes csattanás a föld alá süllyesztette a gonoszt, csupán esküre emelt ujjai merednek ki ma is a földből. A megmenekült emberek leereszkedtek a hegyről: négy család Ósáncnál balra fordult, míg a maradék három család jobbra, hogy aztán megalapítsák a mai hét csángó falut. Azt mondják, a jó tündér ma is gondoskodik Hétfaluról, és gondoskodni fog a jövőben is, ha Istent félők és becsületesek maradnak.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/37. számában)
