2018. augusztus 11., 10:32

Tabutémákat is feszeget alkotásaiban Mayer Éva

Szinte hihetetlen, amit ez a törékeny, bűbájos, fiatal teremtés – a Pozsonyban született és Somorján felnőtt –, jelenleg Budapesten élő és alkotó Mayer Éva bír. Ha még hozzátesszük, hogy mindössze harmincéves volt, amikor megkapta a Munkácsy‑díjat, még érdekesebbé válik vele a beszélgetés.

Mayer Éva
Médialapozó
Fotó: Majoros Áron Zsolt

Az életrajzod olvasva rögtön feltűnt, hogy fiatal korod ellenére milyen gazdag szakmai pályafutást tudhatsz magad mögött. Ez rengeteg munkát feltételez, vagy tévedek?

Valóban így van. De világéletemben nyüzsgő, aktív, már‑már hiperaktív ember voltam, és nagyon élvezem, ha sok a tennivalóm. Ha pedig éppen nincs semmi dolgom, akkor teszek róla, hogy legyen.

Mikor dőlt el, hogy képzőművész, méghozzá grafikus leszel?

Sokáig hegedültem. Már ötévesen kezdtem, mivel a szüleim néptáncosok voltak. Hosszú évekig intenzíven a népzene bűvöletében éltem. De eljött az idő, amikor döntenem kellett, mit válasszak. Kacsintgattam az építészet és a zene felé, de a képzőművészetet választottam, mert ezt érzem igazán a műfajomnak. Bár az is igaz, hogy első körben igencsak magányos műfaj tud lenni, hiszen az ember egyedül dolgozik. De amikor eljön a kiállítás ideje, akkor megkapja a várt visszajelzést. A pályámra tudatosan készültem. Amikor 17 éves voltam, eldöntöttem, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetem kép­grafika szakára szeretnék felvételizni, évekig fejlesztettem a rajz‑ és technikai tudásomat, hogy sikerüljön a felvételi.

Fotó: Majoros Áron Zsolt

Az is feltűnt, hogy rengeteget tanultál, ösztöndíjas képzéseken vettél részt a világ több országában. Ennyire fontosnak tartod, hogy képezd magad?

Nagyon szerettem volna sok művész tanártól tanulni, több szemlélettel találkozni, mert az új távlatokat nyit a fia­tal művész életében. A diákjaimnak is, akiket Egerben tanítok, mindig azt mondom, több tanárral is konzultáljanak, és készüljenek fel arra, hogy esetleg egymástól merőben eltérő véleményeket hallanak tőlük. Ami egyáltalán nem baj. Jómagam a tanulmányaim során gyakran eljártam az intermédiaórákra is, mert elég erős bennem a konceptuális irányultság. A képgrafika szakon viszont nagyon szépen megtanultam a türelmet és az anyaggal való kapcsolódást. Erasmus‑ösztöndíjjal jártam Írországban, ahol erős intermediális szemléletet kaptam, és sok műfajt kipróbálhattam, például a videóvágást is. Ezután már törekedtem rá, hogy a műfajok több irányból megjelenjenek a munkáimban, hiszen szeretek több érzékszervre is hatni.

Milyen témákkal foglalkozol?

Szívesen nyúlok társadalmi jellegű témákhoz, amelyek a személyes életemben is jelen vannak. Sokszor évekig „együttélek” egy témával, amíg eljutok oda, hogy vizuálisan megjelenítsem. Nem egyszer tabutémákkal foglalkozom, mint a betegség, a kisebbség és többség közötti viszonyok, a gyász vagy annak feldolgozása. Próbálom univerzálissá gyúrni a témákat, beépíteni olyan elemeket, amelyek nemcsak rólam szólnak. Ilyen például az endometriózis témája, ami az életemet nagyon meghatározza, és a művek egyfajta feldolgozásai ennek a betegségnek.

Fotó: Majoros Áron Zsolt

Férjed Majoros Áron Zsolt szobrászművész. Inspiráljátok egymást?

A szemléletmódunk eléggé hasonló, úgyhogy nem véletlenül lettünk mi házasok. Úgy alakult, hogy az egyetemi évek során egy évfolyamba került velem, s már akkor felfigyeltem a munkáira. Utána csak évekkel később találkoztunk egy kiállításmegnyitón. Inspiratív a kapcsolódásunk, bár néha szakmai vitáktól sem mentes. Nálunk a művészet egyébként a nap huszonnégy órájában téma. Az igazsághoz tartozik, hogy nem könnyű megélni a művészetből, sokat és határidőkre kell dolgoznunk, rengeteg időnket elveszi a pályázatok írása is. Egy‑egy látványosabb kiállítás több ezer euróba kerül, aminek az anyagi fedezetét elő kell teremteni. Ha egy galéria eladja az alkotásunkat, az még nem azt jelenti, hogy az egész összeg a miénk, és bizony elég komoly anyagköltséggel dolgozunk.

2013‑ban megkaptad a legnagyobb elismerést, amiben Magyarországon egy képzőművész részesülhet. Hogy élted meg a Munkácsy‑díjat?

Nagy megtiszteltetés volt a szakmától, hisz komoly „sorban állás” van a díjért. Talán nemcsak szakmai, képzőművészeti tevékenységemért, hanem a DUNART.COM Somorjai Nemzetközi Művésztelep és egyéb szakmai fórumok és kiállítások szervezéséért is kaptam. A díjnak köszönhetően a munkám is felértékelődött, és az elismerés lehet, hogy kapukat is nyitott. A belém fektetett bizalom talán nagyobb. Ha valamit szeretnék megvalósítani, ahhoz könnyebben megkapom a segítséget. Persze az elvárások is nagyobbak.

Somorjára milyen sűrűn tudsz hazajárni? Mit jelent neked ez a városka?

Nagyon sokat. Az otthont. A családomat és a biztonságot. Miután lediplomáztam, hazamentem két és fél évre, és próbáltam magam körül szakmai és kulturális közeget találni, létrehozni, ilyen a somorjai művésztelep is. A szakmai kapcsolataim viszont nagyrészt itt vannak, Budapesten, sőt már néha ez a tér is szűk, az évek során nemzetközi irányba is sikerült nyitnom. Folyamatos honvágyam van, de alkotóként még nem tudom magamat otthon elképzelni. Ez persze a jövőben változhat. Amilyen gyakran csak lehet, hazamegyek Somorjára, de van úgy, hogy a szüleim látogatnak el hozzánk, mivel az öcsém is itt él Budapesten. A somorjai barátaimmal természetesen a mai napig tartom a kapcsolatot.

Utolsó önálló kiállításod mikor és hol volt?

A Bölcsők című installációban – amely egyúttal a doktori mestermunkám – a meddőséget és az ezzel járó traumatizált helyzetet dolgoztam fel, amely májusban a komáromi Limes Galériában volt látható. Fontos volt számomra, hogy társszerzőként a férjemmel dolgozzak együtt. Munkánkkal szeretnénk felhívni a figyelmet az endometriózisban szenvedő nőkre és a betegségükkel járó problémáikra, akiknek nemcsak a fájdalom keseríti meg az életét, hanem a krónikus betegség gyakran meg is fosztja őket az anyaság élményétől. A betegség ugyanis sokszor meddőséghez vezethet, statisztikailag 50%‑ban, amely rémisztően magas szám. Magyarországon a betegtájékoztatás kielégítő, a szakmai cikkek és az ehhez kapcsolódó csoportok száma folyamatosan bővül. A szlovák helyzetről mindez nem mondható el, szinte alig foglalkoznak a témával, nincs megfelelő szlovák szakirodalom, és hiányzik a közösségi fórum is. Emiatt is Szlovákiában került elsőként bemutatásra a kiállítás. Rámutattunk a meddőség problémájára, amely napjainkban minden ötödik párt érintő állapot, s amely nagyon sok helyen még ma is tabutémának számít. Úgy érzem, nagyon sok párnak tudtunk reményt és biztatást adni a folytatáshoz. A munka egy része jelenleg a Római Magyar Akadémia kiállítótermében látható.

Az írás megjelent a Magyar 7 32. heti számában.

Mayer Éva
+4 kép a galériában
Megosztás
Címkék