Szervátiusz-díjasok a Műcsarnokban
Húsz év, huszonegy alkotó. Ami összeköti őket: valamennyien Szervátiusz Jenő-díjasok. Egymáshoz tartozónak ez a tény avathatná őket, valamint az, hogy mind magyar festők, szobrászok, grafikusok és textilművészek, a Kárpát-medence különböző tájairól. Erdélyből, a Felvidékről, Kárpátaljáról és Délvidékről. Budapestről, Moldvából, Korondról és Püspökladányból. Ennél azonban szilárdabb a kötőanyaguk, ha szabad ezt a klapanciát használni, közös a tehetségük, a gyökereik, az elkötelezettségük a teremtő művészet mellett. És a művészet erejébe vetett hitük. A Szervátiusz Tibor által megfogalmazott ars poetica alapján: az a szellemi erő, amelyet az anyagra tudnak rákényszeríteni.
Ennek mentén tartozhatnának akár egy „iskolához” is, pedig ahány vonalvezetés, forma- és színhasználat, világlátás és filozófia, annyi mű. Mindannyian autonóm művészek, akiknek a kézjegyei markánsan különböznek egymástól. És mégis.
A budapesti tárlat, amely előzőleg tavaly októberben Csíkszeredában, a Csíki Székely Múzeumban volt látható, két jubileumot jelképez: egyrészt tisztelgés a százhúsz évvel ezelőtt született Szervátiusz Jenő erdélyi magyar szobrászművész emléke előtt. Másrészt a róla elnevezett díjat fia, az ugyancsak szobrász Szervátiusz Tibor alapította feleségével, Klára asszonnyal 2003-ban. Azóta minden évben egy arra érdemesnek tartott művész kapja a kitüntetést.
A Műcsarnokban látható jubileumi kiállításon Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor alkotásai mellett Árkossy István, Barabás Éva, Bardócz Lajos, Berend Iván, Bocskay Vince, Gaál András, Győrfi Lajos, Györfi Sándor, Gyurkovics Hunor, Homoki Gábor, Kákonyi Csilla, Kubinyi Anna, Márton Árpád, Matl Péter, Nagy János, Páll Lajos, Petrás Alina, Petrás Mária, Rieger Tibor és Szabó Ottó művei láthatók. A két felvidéki művész közül utóbbival örömmel üdvözöltük egymást, a másik, Nagy János sajnos már a túloldalról szemléli, hatnak-e, megfogják-e a lelkét az utókornak a szobrai. S valószínűleg elégedetten konstatálhatja, hogy igen; kis méretű bronzszobrai, kisplasztikái (nyilván a műfajból, a tömörítésből is adódóan) apró méretük dacára olyan erőt sugároznak, amilyenre talán nagy méretű köztéri szobrai sem képesek.
Aki figyelemmel kíséri az életútját, nyilván egyetért velem abban, hogy a kivételes rajzolói készséggel indult festőművész a kezdetektől olyan expresszív rajztechnikával dolgozik, ami egészen különlegessé teszi a képeit. Szabó Ottó grafikái és festményei sötét tónusúak, és olyan mélyértelmű szakralitást sugároznak, amilyhez hasonlót a mai modern magyar festészetben alig találnánk. Se rokona, se ismerőse – jutnak eszembe önkéntelenül József Attila sorai, nézve Szabó döbbenetes vízióit (Visszatérés, Jézus Pilátus előtt), ám ha mégis rokon lelket kéne keresnem, ám kövezzen meg, aki akar, talán egy Gulácsiba oltott Csontváryt tudnék magam elé képzelni, olykor az említett alkotók rajztechnikáját és aprólékos kidolgozottságát felülmúlva.
Ha az elején iskolát említettem, nyilván más, bővebb válogatás is megállná a helyét, ám az itt látható kiállítási anyag java része a kortárs magyar képzőművészet csúcsteljesítményét képviseli. A tárlat március 24-éig látható a Műcsarnokban.
Megjelent a Magyar7 2024/8. számában.
