Százdi Sztakó Zsolt – Egy kripli naplójából
Az 1967-es születésű írót és publicistát, Százdi Sztakó Zsoltot már 19 éves korában különdíjjal tüntették ki a Csehszlovák Rádió Magyar Adásának pályázatán a Hazatérés című rádiójátékáért, amely egy börtönből szabadult fiú társadalomba való visszailleszkedésének nehézségeit mutatta be. 1991-ben – Mikola Anikó közbenjárásával – a Lebegés című rádiójátékát is közvetítették.
Hatalmas motivációt jelenthetett ez az elismerés annak a fiatalembernek, aki hétéves korában lebénult, és akinek a két hétig tartó kómából való felébredése után újra meg kellett tanulnia olvasni.
A ma is kerekesszékes írónak kissé bátortalanul tettük fel az egészségi állapotára vonatkozó kérdést, ami természetesen kitért arra is, hogy rendkívül nehéz lehetett egy kisfiúnak megbirkóznia ezzel a helyzettel. Százdi Sztakó elmondta, hogy az állapota sosem volt tabutéma: – Enélkül nem az lennék, aki vagyok. Egy hétéves kisfiú ilyeneken még nem agyal. Kórházról kórházra jár, körülötte beteg gyerekek, felnőttek, és azt hiszi, hogy az egész világ beteg, mint ő. Elbeszélésekből tudom, hogy a szüleimnek nehezebb volt a történteket feldolgozni. Pontos, néven nevezhető diagnózisom egyébként még most sincs. A kezdeteket feldolgoztam a blogomban, amiből könyv is készül, ha sikerül rá kiadót találnom.
A Carissimi nevű folyóirat elektronikus felületén (www.carissimi.sk) olvasható blogban az író így vall az irodalomhoz fűződő kapcsolatáról:
– A költészetre mindig is úgy tekintettem, mint egyfajta terápiára. Talán megzakkantam volna, ha nem írhatom ki magamból mindazt, ami belülről feszít. A könyvek bevezettek egy elvarázsolt birodalomba, amely korlátlan és szabad volt, hiszen a fantáziámra hagyatkozhattam. Ekkor fedeztem fel, hogy a fantázia csodás adomány, melynek segítségével sok mindent pótolhatok, amit az élet megtagadott tőlem.
Sztakó Zsolt alkotói névként a Százdi előnevet használja. Noha Százdot négy esztendeje felcserélte Somorjára, élete és eszmélése meghatározó részének mégis ezt a települést tekinti, hiszen 47 évig volt az otthona. Egyfajta kétlaki életet élve évente néhány hónapot még így is a Lévai járásban fekvő Százdon tölt.
– Szokás mondani, hogy az irodalom önkifejezési eszköz. Nálam ez szó szerint igaz, ugyanis a beszédem nehezen érthető; ezért először cédulákon értekeztem a családommal. Később már kisebb versikék is születtek, aztán az olvasmányaim alapján apró történeteket kezdtem írni. Rájöttem, hogy a fantázia segítségével megszabadulhatok attól, ami megbéklyóz Ez is inspirált az írásra, és ösztönöz a mai napig – árulta el az író, aki rövid időre bekapcsolódott a Bíró Szabolcs által életre hívott székirodalmi mozgalomba is.
2006-ban a Lilium Aurum kiadó gondozásában jelent meg 1552 című történelmi kisregénye. Középpontjában a menekülő szerzetesek kincse áll, amely Felső-Magyarország egyik erdejében talál ideiglenes búvóhelyre. A rádiójátékok és kisregények mellett verseket, humoreszkeket és novellákat is ír. Saját bevallása szerint a műfajválasztást mindig a mondanivaló határozza meg. – Amikor például felfedeztem Mikszáthot, akkor sok humoreszket írtam. Volt is ebből egy sorozatom a világhálón.
Százdi Sztakó Zsolt már évek óta együttműködik a Carissimi című folyóirat szerkesztőjével, Tóth Erikával. – Erika 2009-ben egy közös ismerősünk ajánlására azzal keresett meg, hogy szeretne lapot indítani a fogyatékosoknak a fogyatékosokról – emlékszik vissza az újságíró, akinek a lap munkatársaihoz való csatlakozás egyfajta fordulópontot jelentett az életében.
Blogjában így ír erről:
– Addig eszembe se jutott, hogy fogyatékosként gondoljak magamra. Sőt még a gondolatát is igyekeztem magamtól távol tartani, hiszen én »normális« vagyok, attól eltekintve, hogy pár dolgot nem tudok megcsinálni. Ez a megkeresés azonban arra ösztönzött, hogy átértékeljem az addigi hozzáállásomat, és merjem felvállalni a fogyatékosságaimat.
Így indult útjára Egy kripli naplójából címmel – jókora adag öniróniával – a népszerű blog, amelyet azóta is hetente több mint ezer olvasó látogat. Természetesen nem maradt visszhang nélkül a kripli kifejezés használata sem, mivel néhányan sértő, pejoratív értelmet hallottak ki belőle. Az írónak erről is van véleménye:
– Amint az lenni szokott, most is a kívülállók vannak felháborodva a nevünkben azon, amit ők kívülállóként sértőnek találnak ránk nézve. Remélem, mindenki érzi szavaimban az iróniát! Abban biztos vagyok, hogy a sorstársaim értik ezt. Tapasztalataim szerint ugyanis éppen ők, akiket az élet már előre-hátra, föl-le megpróbált, képesek magukat iróniával figyelni. Egyszerűen azért, mert ezt a helyzetet, amelyben nap mint nap élünk, leginkább azzal lehet kezelni.
A kitartásával példát mutató szerző jelenlegi fő elfoglaltsága az újságírás, de reméljük, hogy a közeljövőben újabb és újabb Százdi Sztakó-köteteket is kézbe vehetünk.
Az írás megjelent a Magyar 7 28. heti számában.
