2021. július 16., 18:18

Sárosi leletmentő a Patriótáktól

Könyvesboltban nem kapható, de adomány útján bárki hozzájuthat a Magyar Patrióták Közössége által kiadott kötethez, amely Domonkos László tollából az egykori Sáros vármegye (főleg) magyar értékeit veszi számba. A huszonnegyedik óra után tíz perccel.

Domonkos László
Domonkos László

Ez a késedelem nem igazán véletlen. A 13. században kialakult Sáros vármegye, amely a maga 3652 négyzetkilométerével mindig is a legkisebb vármegyéink közé tartozott, már a 17-18. században elveszítette magyar többségét. Az 1910-es, utolsó monarchiabeli népszámlálás is csak 10 százaléknyi magyart mutatott itt ki, a lakosság többsége, mintegy 60 százaléka szlovák volt, de jelentős számú ruszin és német nyelvű ember is lakott a vidéken. A terület három nagyobb várossal bírt, Eperjessel, Kisszebennel és Bártfával, valamint nagyon sok magyar emlékkel, II. Rákóczi Ferenctől Szinyei Merse Pálon át Csontváryig. A leltározókról már nem is beszélve.

Sárost északról Galícia, keletről Zemplén, délről Abaúj-Torna, nyugatról pedig Szepes vármegye határolta, s

magyar szempontból a legjelentősebb időszaka II. Rákóczi Ferenc idejére esik, aki a megye főispánja volt. Rákóczi emlékét az itt élők máig megőrizték, bár a kommunisták több kastélyát, így a nagysárosit is lerombolták, s a helyére focipályát építettek.

Domonkos László és csapata (a fényképeket Hertelendy Gábor és Hetzmann Róbert készítették) tavaly augusztusban járta be a vidéket. Lemesből indultak és eljutottak egészen Margonyáig, megidézve a magyar emlékeket, megkeresve a még élő magyarokat, akik nosztalgiából vagy lokálpatriotizmusuktól vezérelve itt maradtak, s a nyelvüket is megőrizték.

S mielőtt elindulnak, idézik az egyik leltározót, Berzeviczy Albertet:

A megyének egész területe hegyes-völgyes; lapályoknak csak némely tágasabb völgyek nevezhetők, de hegyei nem oly magasak s ennek folytán nem is olyan zordak, mint a szomszéd Szepesség vagy Liptó bérczei… A magyarság Sáros megyében kizárólag a városokban és falusi honoratiorok között található”

– írja Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben XVIII. kötetében.

Sáros szellemi és anyagi virágzásának csúcspontját akkor érte el, amikor a törökdúlás és a pártharcok miatt gyakorlatilag az egész ország lángokban állt, Sárost viszont a törökdúlás nem érintette. Az öt keleti pentapolisz (Kassa, Eperjes, Lőcse, Bártfa és Kisszeben) ekkor indul gyors fejlődésnek, amit a reformáció szelleme még jobban felgyorsít. A XVII. század második felében ennek a káprázatos fejlődésnek vet véget a Habsburg Birodalom ellenreformációja. 1687-ben leleplezik az ún. Wesselényi-összeesküvést, s a hírhedt Caraffa császári hóhér-generális 300 eperjesi polgárt vonat kínpadra, 24 eperjesi nemest és előkelő polgárt pedig hóhérkézre ad.

Talán nem véletlen, hogy innen indul el a Rákóczi-féle szabadságharc. Eperjes központjában dombormű és magyar nyelvű emléktábla emlékeztet az egykori vérengzésre.

Eperjesen élt és alkotott (amíg hagyták) Gömöry János gimnáziumigazgató is, egy másik leltározó, akitől a Trianon előtti és utáni évekről tudhatunk meg bővebbet. Az emlékirat 1964-ben Emlékeim egy letűnt világról címmel jelent meg Budapesten. Idézzük is őt szeretett Sárosával kapcsolatban: „Sáros századokon át sajátságos kis világ volt (…) Valójában azonban ez az ősi föld kultúrterület, éspedig olyan egyéni vonásokkal, amelyhez foghatót (…) keveset találunk. Szlovák, lengyel, ruszin, német és magyarlakta föld volt ez. Békességben, egymás megbecsülésében élt együtt ez a sokféle nép a letűnt századokban. E népek közül mindegyik fennmaradt. (…) A magyarnak van ehhez legalábbis annyi jussa, mint más itt élő népnek”.

De természetesen Domonkos László nem feledkezik meg a híres költői versenyről, amely Kerényi Frigyes, Petőfi Sándor és Tompa Mihály között zajlott, s amelynek emlékét máig dombormű őrzi a Vilecz-hegyen. S ha már Tompa Mihály: feketehegyi szobrát ugyanúgy a Sine Metu polgári társulás mentette ki az enyészet karmaiból, ahogy minap az első, még 1851-ben illegálisan felállított roskoványi emlékoszlopot, amelyet 1918-ban romboltak le. Mindkét emlékünk jelenleg Gombaszögön, a Nyári Tábor területén található meg felújítva. 

Lám, így is lehet értéket menteni, ahogy értékmentés ez a könyv is. Sárosi leletmentő.

Annak a Sárosnak, amely

Atlantisz és Pompeji egyszerre: a feledés és az idegen elemek hamujával vastagon beborítva süllyedt alá a mélybe”.

Sok-sok összedűlő kúria, a Föld felszínéről már eltüntetett kastély, emlékmű, már csak a leltározók emlékeiben és műveiben élő magyar múlt, amelyekhez nem volt kíméletes sem az idő, sem azok a népek, amelyek idővel otthonra találtak e festői vidéken. Sok emléket nem is a magyar mivolta miatt tüntettek el, vagy dobtak oda az enyészetnek, sajnos nincs ez másképp Közép-Európa más, Sárosnál talán szerencsésebb vidékein sem. Eperjesről Cemétén át (ezen a fürdőtelepen Márai is többször megfordult, s emlékeit meg is örökítette), Jernyén (ahol Szinyei Merse Pál élt és alkotott), Kisszebenben (amely Csontváry Kosztka Tivadar emlékét őrzi), Branyiszkón (a kötet is megidézi Görgey Artúr nevezetes csatáját), a máig gótikus ékszerdoboz Bártfán és Bártfafürdőn (ez a hely őrzi Erzsébet, sőt I. Sándor emlékét is) jutunk el Margonyáig, Desseffwy Arisztid kriptájáig.

Halódó magyar emlékeivel is fenséges vidék ez, amelynek méltó emléket állít Domonkos László könyve, igaz, némi magyar kultúrfölényes beütéssel

(talán kevesebb Grünwald Béla ezúttal jóval több lett volna).

Domonkos László Pompeji magyar hamuja című, sok-sok színes fotóval és egykori képeslappal dúsított kötete (amelynek idővel talán lesz szepesi, árvai, liptói folytatása is) adomány fejében megrendelhető az alábbi linken, valamint a Magyar Patrióták Közössége (info@patriotak.hu, www.patriotak.hu) címén. 
Megosztás
Címkék