Népzene nélkül nem lennék se zenész, se magyar

Matus Tibor 2019. szeptember 28., 19:12

Lakatos Róbert júliustól a Komáromi Városi Művelődési Központ igazgatója. Új szerepkörben mutatkozik be a brácsa- és hegedűművész, aki brácsásként tagja volt a Szlovák Nemzeti Filharmonikusoknak, zenei vezetője volt az Ifjú Sziveknek, a Thália Színháznak. Mindeközben zenekarokban játszik (Rév, Esszencia, Rendhagyó Prímástalálkozó, Hugo Kauder Trio, Beliczay kamarazenekar), fesztiválokat szervez és alapít (Kútfeszt, Fonográf, RÉV fesztivál). Tíz éve színházaknak zenét is ír. 2011-ben Fonogram díjat, 2012-ben Harmónia díjat kapott.

Fotó: Pézman Zoltán

Kezdjük talán azzal, hogyan is volt, amikor fiatalon édesapád nem akart elengedni a táncházakba zenélni.

Én csak arra emlékszem, hogy nagyon szigorú volt velünk. Nem akart sehova elengedni, sem engem, sem a húgomat. Még moziba sem mehettünk csak úgy. 13-14 éves lehettem, amikor jött ez a népzenei dolog, és egyszer csak elmehettem egy napra. Csodálkoztam is, hogy elengedett. Utólag tudtam meg, hogy megbízott a bőgősünkben, Pálfy Zsoltban, rá voltam bízva. Nem is történt soha semmi baj. Ahogy növekedtem, aztán teljesen önálló lettem, és mentem a fejem után. Van négy gyerekem, és mindegyikben ugyanezt a keményfejűséget látom.

Azért mondd el, hogy is keveredtél bele a népzenébe.

Vágsellyén éltem, teljesen szlovák közegben. Bár az apám magyar ember volt, öreganyám nem is tudott szlovákul, vele csak magyarul beszéltünk. Otthon a magyar tévét is néztem, azért értettem a magyar nyelvet, de semmi közöm nem volt ahhoz a közeghez, amelyben most élek. Magánórákra jártam egy hegedűtanárhoz, akinek a lánya is zenét tanított és játszott az akkor alakult vágvecsei Baráti Kör táncegyüttes zenekarában. Babát várt, és a hegedűtanárom megkérdezte, nem lenne-e kedvem átvenni a helyét.

Akkor azt sem tudtam, hogy mi az a magyar népzene. Mondta, hogy tanuljak meg két-három dallamot, és majd kipróbálom. Megtanultam két dunántúli ugróst, elmentem vele az első próbára az amfiteátrumba. Elkezdtünk játszani, megszólalt a brácsa, majd rá a bőgő, és én akkor azt gondoltam: a mindenit, ez milyen jó! Ott volt az a pillanat, ami beszippantott.

Már akkor eldőlt, hogy hegedűs leszel?

Nem! Én nem akartam zenélni. Akkor nem volt jó színvonalú a sellyei zeneiskola. Egy tanárnak elsődleges felelőssége, hogy a gyereket úgy megfogja a zene, hogy tovább akarjon zenélni. Az egyik tanárnak ez hivatás, a másiknak meg munka. A tanáraim nem igyekeztek ezen a téren, úgyhogy én sem nagyon akartam, csak az apám, hogy zenész legyek.

Ő is zenész volt?

Igen, harmonikás.

Amikor hetedikes alapiskolás voltam, elmentem Zsolnára a konziba egy felvételi előtti bemutatkozásra, ahol azt mondták, hogy ne hegedüljek, mert nincs hozzá tehetségem.

Még örültem is: na, hála istennek, nem kell tovább kínlódnom. Akkor nem volt kedvem hozzá, de a népzenével való találkozás ezt teljesen megváltoztatta. És minden beindult. Az első próba után három héttel már Almágyban zenéltem egy művelődési táborban. Nem felejtem el, akkor mentem el először hosszabb időre otthonról, és sírtam, amikor újra haza kellett térnem. Nyáron pedig a jászberényi táborban belecsöppentünk a sűrűjébe, ahol éjjel-nappal zenéltünk. Buliztunk, összejöttünk olyan emberekkel, akik máig a barátaim. Annak az időszaknak köszönhető az a folyamat, ami idáig fajult.

Ha az nem lett volna, akkor most nem lennél zenész?

Lehet, hogy nem lennék zenész, lehet, hogy nem lennék magyar sem. Sőt biztos, hogy mást csináltam volna. Az a pillanat meghatározta az életemet.

Akik ismertek már abban az időben, csodálkoztak, hogy ez a jó prímás miért megy el brácsát tanulni a konzervatóriumba.

Elsős gimnazistaként döntöttem el, hogy jó lenne egy kicsit fejleszteni a hangszeres tudásomat, és akkor átléptem a galántai zeneiskolába. Volt ott egy cseh tanár, akinél rohamosan fejlődtem, és a kedvem is kezdett megjönni. Elvitt a pozsonyi konzervatóriumba, ahol azt mondták, hogy a hegedűben már el vagyok késve, próbálkozzak inkább a brácsával. Hazajövet elmondtam az apámnak, aki húzta a száját. Majd kiderült, hogy mindkét öregapám brácsás volt. Ezt addig nem is tudatosítottam. Nincsenek véletlenek. A fiam is most kezdi a felkészülést a konzira, ő is brácsa szakra megy.

A konzervatórium mellett tudtál népzenével is foglalkozni? A két műfaj azért másfajta megközelítést igényel. Ez hogyan működik nálad? Merthogy ma is ugrálsz a stílusok között.

Gyorsan rájöttem, hogy ha jó zenész akarok lenni, akkor komolyzenei tanulmányokat kell folytatni. A jó zenésznek meg kell tanulnia, hogyan kezelje a hangszert. Nem ismerem el azt a hozzáállást, hogy fogjuk meg a hangszert, és muzsikáljunk valahogy. Ezt meg kell tanulni. A konziban a brácsán nagyon sokat gyakoroltam, de a népzenét soha nem hagytam abba. Jártam a Szőttesbe, abban az időben, amikor az együttes a csúcson volt. Hégli Dusán volt a művészeti vezető, és az összes nagyon jó táncos ott táncolt. Hét közben a konzervatóriumban voltam, és minden hétvégén mentem a Szőttessel.  Anyagilag is független voltam, Belgiumba jártunk muzsikálni a Csiholók zenekarral, ahol annyira megszerették a magyar népzenét, hogy mindig visszahívtak egy étterembe. Az iskolában titkolnom kellett, mert kimondottan nem szerették, ha valaki mást is csinál. Ez mára teljesen megváltozott. Annyira kinyílt a világ, hogy most már senkit nem érdekel.

Nem zavart ez a kétlakiság?

Szerencsére úgy működik az agyam, hogy automatikusan át tudok kapcsolni komolyzenéről népzenére, és ezt már észre sem veszem, teljesen természetessé vált.

Azért vagyok képes a Rév vagy az Esszencia zenekarban Bachról bármikor áttérni egy bonchidai lassúra. Ez egy plusz, amit a jóisten adott, igaz, meg is dolgoztam érte. Ezért is különleges ez, mert nagyon kevés ilyen művész van. Most már van egy-két fiatal, aki ezt be meri vállalni, de nekik is a gyerekkoruktól az életük szerves részévé vált mindkét műfaj.

Most éppen mire fekteted a legnagyobb hangsúlyt?

Mindig másra. Csütörtökön például fellépek Kecskeméten, Prímástalálkozó-koncert lesz, szombaton Balatonfüreden az Esszencia zenekarral, vasárnap pedig a Beliczay Kamarazenekarral játszunk Bachot és Csajkovszkijt a szenci templomban. 

Mikor gyakorolsz?

Hát ez bizony gond. Itt ülök az irodában, és nincs időm gyakorolni.

Kell még gyakorolni?

Gyakorolni mindig muszáj. Eddig nagyon sokat gyakoroltam, a konzervatóriumban akár 7-8 órát naponta. Mostanában pedig szinte semmit. Nézd meg az asztalomat, tele van elintéznivalóval. Nem hittem el, hogy ez ezzel jár.

Mielőtt a kultúrházra térnénk, mesélj még a színházi munkáidról. Ezek hogyan jöttek?

2009-ben hazafelé tartottam Bécsből, ahol Vivaldit játszottunk, és Czajlik József (a kassai Thália Színház igazgatója – a szerk. megj.) a határon felhívott. Ott kért fel, hogy készítsek zenét egy szlovák meséhez, amit Békéscsabán készült rendezni. Nem ijedek meg semmitől, így rögtön igent mondtam. Utána kezdtem vakarózni, hogyan is kell színházi zenét csinálni. Nagyon jól sikerült. Majd jött a Kassai Állami Színház, a turócszentmártoni színház, a Nemzeti Színház, és a Tháliában is voltam nyolc évig zenei vezető. A legbüszkébb arra vagyok, hogy a Körhintának én szerezhettem a zenéjét a Nemzeti Színházban.

Főleg népzenei gyökerekhez nyúlsz?

Nem jellemzően. Van egy sajátos stílusom.

A színházi zenében az a nagyszerű, hogy ott teljesen szabad kezet kapsz. Nem korlátoznak stílusok, hangszerelés. Nincs határ. Csak a pillanatot kell megerősíteni, vagy akár elhalványítani.

Figyelni kell, hogy miről szól a darab, mikor játszódik, és mit akarunk elmondani a zenével. Mert a zene is sokféle. Vagy csak úgy szól a háttérben, vagy erősíti a történetet, vagy kimondottan írsz egy dalt.

Képgalériánk:
Fotó: Pézman Zoltán

A komáromi Városi Művelődési Központ igazgatója vagy. Ez az újabb fordulat mintha nem illene bele az eddigi képbe. Mi késztetett arra, hogy ebbe belevágj?

Itt élek húsz éve Komáromban, és látom, hogyan működnek a dolgok kulturális téren. 8-10 évvel ezelőtt indítottuk a Rév Fesztivált, ahova színvonalas népzenei együtteseket hoztunk. Ehhez megvolt a közeg. A néptáncegyüttes megszűnt, nincs utánpótlás, de a fesztivál még mindig működik. Amikor meghirdették a posztot, arra gondoltam, hogy a kultúrát már nem lehet kívülről dirigálni. Működik itt egy csomó polgári társulás, amelyek tenni próbálnak, de ezt felülről is támogatni kellene. Ezért mentem ebbe bele. Az eltelt két hónap után már körvonalazódik valami. Például tapasztalt körvezetők vonják be a gyerekeket a kulturális közegbe, ami hatással lesz az egész város életére. És a gyerekek hozzák a szüleiket, nagyszüleiket. Két hete indult az 1–4. osztályosok részére a néptánccsoport, és máris negyvenen vannak. Az 5–9. osztályosokhoz, ami a legnehezebb korcsoport, valamint a felnőttekhez több mint harmincan jelentkeztek, és visszatértek a régebbi táncosok a Feszty tánccsoportba. A színjátszó kört két csoportban kellett indítanunk, és a balettra is jelentkeztek húszan. Ez több mint 150 embert jelent, akik hetente kétszer járnak ide.

Aki belép ebbe az épületbe, úgy érzi, hogy egy óriási hodályba jött, amelynek óriási nézőtere van, és nincsenek kisebb termek. Mintha nem igazán a város igényei szerint épült volna.

Nagyon rossz az infrastruktúra. Hatalmas épület, sok a kihasználhatatlan hely, és csak 2-3 helyiség van, ahol kisebb foglalkozásokat lehet végezni. Nem is tudsz kialakítani mást, mert arra tervezték, hogy egy műsorra behozzanak a kaszárnyából hatszáz orosz katonát. Nehéz beosztanunk a csoportokat, nincsenek öltözők, rossz állapotban van a balett-terem. Ennek megoldása egy közös feladat lesz az önkormányzattal. Ez a város érdeke is, hiszen

ki kell nevelni azt a középosztályt, amely Komáromot valóban várossá teszi. A kultúra ezt a közeget, miliőt vissza tudja adni.

Meg lehet tölteni Komáromban folyamatosan egy ekkora nézőteret?

Meg lehet tölteni, de arra figyelni kell, hogy ne üssék egymást a hasonló programok. Tudni kell, hogy milyen a célközönség, de hála istennek olyan kollégáim vannak, akik ezt tudják. Minden szerdán itt ülünk vagy három órát, és tervezgetünk. Valahol ez is alkotómunka, talán ezért is szeretem egyelőre. Alkotunk, most szervezünk újra mindent a weboldaltól az online jegyrendelésig.

A helyi vállalkozókkal milyen a kapcsolatod? Mennyire lehet őket bevonni a kultúrház életébe?

Ez lesz a következő lépés, hogyan tudjuk bevonni a vállalkozókat ebbe a folyamatba. Jó lenne elérni, hogy ne koloncként tekintsenek a kultúra támogatására, ehhez azonban minőséget kell nyújtanunk. Luxemburgban zenéltem egy szimfonikus zenekarban, amit a mecénások, szponzorok tartottak fenn. Ezek a gazdag támogatók egy klubban tömörültek, ahonnan kinézték volna azt, aki nem támogatja a zenekart. Ott más a kultúrája ennek. Ott nem szégyen elmenni egy vállalkozóhoz és támogatásért folyamodni.

Tervezitek, hogy jövőre a kultúrház felvenné a komáromi születésű Lehár Ferenc nevét. Ez egyben az operett műfaj megerősítéséről is szólna? Sőt akár egy komáromi brandépítésről?

Az operettet felvállaljuk, hiszen az idén is van 3-4 ilyen műsorunk. Jövőre lesz Lehár Ferenc születésének a 150. évfordulója, és ő az egész világon ismert. Április 30-án, a születése napján lesz a hivatalos névadó ünnepség, amire egy nívós operettműsort szervezünk. Nem vagyok kifejezetten operettrajongó, de elfogadom, hogy ez egy populáris műfaj, és itt hajóznak el mellettünk a potenciális érdeklődők is. El kell menni Bad Ischlbe, ahol Lehár meghalt, hogyan él a nevéből az egész város, hogyan profitálnak belőle a vállalkozók és a polgárok. Persze nem kell túlzásba esni, hiszen Komárom számos más hírességet is adott a magyar kultúrának.

Mi lesz a művelődési központtal egy év múlva?

Új irodám lesz, és arról tudok beszámolni, hogy amit elterveztem, amiért idejöttem, az önmagától működik, az emberek kíváncsiak a műsorainkra. A város elkezdi tervezni a művelődési központ átépítését, ahol fantasztikus, klimatizált helyiségek lesznek, és a képviselők úgy döntenek, hogy a négyszeresére emelik a költségvetésünket.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/39. számában)

0 HOZZÁSZÓLÁS