Mit olvas a határon túli magyar?
Milyen mértékben formálja, alakítja, gazdagítja lényünket, identitásunkat az olvasás? Gereben Ferenc művelődésszociológus, a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem nyugalmazott óraadó tanára tartott előadást Az anyanyelvi olvasáskultúra identitást erősítő szerepe címmel csütörtökön a kassai MaJel Rovás Központban.
„Mi is feltehetjük a kérdést, ment-e a könyvek által a világ elébb. Talán azt a kérdést is feltehetjük, hogy a könyv az nem maga-e a világ” – vezette fel Gereben Ferenc előadását Ábrahám Barna, az Eperjesi Egyetem Magyar Nyelv és Kultúra Intézete magyar lektora, a rendezvény moderátora.
Gereben Ferenc munkásságának gerincét az olvasásszociológia teszi ki,
a határon túli magyarság identitástudatával és művelődési szokásaival foglalkozik, ezt kutatja.
Mint elmondta, már több évtizede foglalkozik ezzel a kérdéskörrel.
Az „átkosban” az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott, ahol volt egy olvasáskutatási osztály, s ott a társadalom minden rétegének vizsgálták az olvasási szokásait. A 70-es években merült fel benne, hogy bár magyarországi olvasókról már „mindent” tudnak,
de arról semmi információ nincs, mit és hogyan olvasnak a határon túl élő magyarok.
Ezt követően a kérdőíveket igyekeztek eljuttatni a határon túlra, de ez problémákba ütközött, ezért kezdetekben csak kisebb, helyi felmérések eredményeire, folyóiratok cikkeire, könyvekre támaszkodhattak. A rendszerváltást követően, amikor már szabadon lehetett kutatni, rendszeresen jártak a határin túlra.
Az első útjuk Székelyföldre vezetett, majd egy hónappal később a Csallóközbe látogattak, a „tömbmagyar” vidéket szondázták, egyebek mellett azt vizsgálva, mit olvasnak az emberek és van-e házi könyvtáruk.
„Minket soha nem önmagában érdekelt az olvasás, hanem a mellette lévő dolgok. Az otthoni nagyobb kutatásaimban is értéktesztek szerepeltek az olvasási és művelődési kérdések mellet, de a zenei ízlést is vizsgáltuk, meg sok minden mást is, már amennyire ezt lehet egy kérdőívvel” – fejtette ki.
Ezt követően Gereben Ferenc ismertette a kutatási eredményeket, amelyeket folyamatosan frissít. Részletesen foglalkozott az ún. ezredfordulós, 4000 személy részvételével készült reprezentatív kutatással, amely során egyebek mellett azt vizsgálták, bizonyos tényezőket mennyire tartanak fontosnak a magyarsághoz tartozás szempontjából.
A legtöbb pontot az anyanyelv, a magyarnak tartja magát, a kultúra, irodalom, művészet, a hagyományok és szokások, a magyar történelem ismerete, illetve a családi neveltetés kategória kapta. A származás vagy a vérségi kötelék alacsonyabb értékeket ért el. „Azokat tartották fontosnak, amit mi kulturális elemnek tartunk, mégpedig jelentős részt az anyanyelvi kultúra elemeinek” – mutatott rá a szakértő.
„A magyar identitás elsősorban kultúrnemzeti identitás, nem etnikai identitás. Ez Kárpát-medence szerte igaznak tűnik a magyarokra nézve” – húzta alá Gereben Ferenc.
Mint kifejtette, a Mit jelent Ön számára magyarnak lenni? kérdésre adott válaszokat kategóriákba sorolták. A magyarországi válaszadók körében a büszkeséget, illetve más pozitív érzést emelték ki legnagyobb számban, de sokan tartották ezt természetes, magától értetődő adottságnak, amelyet a valahová tartozás kategóriája követett.
A határon túliak körében a büszkeség csaknem ugyanilyen százalékszámokat ért el,
ugyanakkor megközelítőleg azonos arányban azt vallották, hogy magyarnak lenni vállalás, küzdelem, helytállás, feladat.
A válaszok tartalomelemzése – amelyben azt vizsgálták, hogy az identitást alkotó 23 szövegelem egymással hányszor fordul elő közösen, van-e vonzás vagy taszítás közöttük – azt mutatta, hogy van egy „fészekmeleg identitásmag”, ezek a szülőföld, származás, vallás, család, majd következik a közösség, hagyományok, anyanyelv, történelem, végül ez fölemelkedik a nemzet fogalmához.
A tengely másik oldalán, taszított helyzetben ott vannak a negatív és pozitív érzések, a ragaszkodás, az „érzelemittas” identitástípusok. „A kettő között helyezkednek el, akik ezt tevékenyen meg is akarják valósítani, tehát feladatnak tekintik a magyarság megőrzését, az áthagyományozást, a vállalást” – magyarázta.
„Az anyanyelv mint központi identifikáló tényező ugyanazokat az identitáselemeket gyűjti maga köré” – mondta, hozzátéve, ezek a közös hagyományok, szokások, közös kultúra, irodalom, művészet, a vallás, a magyar nyelvű egyház, származás, ősök, áthagyományozás szükségessége.
A szakértő előadása során beszélt még a különböző sajtótermékek, illetve a könyvek olvasásának arányairól Magyarországon és a határon túli területeken, illetve a legnépszerűbb szerzőkről. Az utóbbi kapcsán kiderült, hogy
a magyar olvasók egyre kevésbé olvasnak magyar irodalmat.
Míg a 60-as években a legutóbbi olvasmányok legnépszerűbb szerzőinek listáját Jókai Mór, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és Mikszáth Kálmán vezette, a 2000-es évekre egyre inkább előtérbe kerülnek az amerikai írók.
Végezetül Hugo von Hofmannsthalt idézte, aki szerint az irodalom funkciója „nem az, hogy hazánk földjén van a lakásunk, nem is az, hogy ügyes-bajos dolgaink testközelbe sodornak egymással, hanem főként szellemi kötődésünk fűz minket össze közösséggé”.
Hozzátette, nekünk is van egy költőnk, aki megverselte ezt a szellemi hazát, mégpedig Illyés Gyula a Haza a magasban című versében. „Mint Noé a bárkába egykor,/ hozz fajtát minden gondolatból,/ ábrándok árvult szerepét is,/ álmaid állatseregét is. (…) Igy maradok meg hírvivőnek/ őrzeni kincses temetőket./ Homlokon lőhetnek, ha tetszik,/ mi ott fészkel, égbemenekszik” – idézte. „Ez a szellemi haza nagyon fontos, hisz ennek a jegyében találkoztunk” – zárta előadását Gereben Ferenc.
