Magyar térképész Dél‑Amerikában
A18. században Latin‑Amerikában, elsősorban Dél‑Amerika spanyol fennhatóságú térségeiben a magyar jezsuita hittérítők – mai kifejezéssel élve – szinte túlreprezentáltak voltak. Hamarjában akár két tucatnyi nevet is említhetnénk, akik a különböző redukciókban Ecuadortól Perun és Bolívián át Chiléig, Paraguayig és Argentínáig misszionáriusként szorgoskodtak, emellett azonban néprajzzal, flóra‑ és faunakutatással és földrajzi vizsgálatokkal is foglalkoztak.
Nem tartozott közéjük a 300 esztendeje, 1718. október 28‑án a horvát–magyar határnál, ma már Horvátországhoz tartozó Kotorban született Szentmártonyi Ignác, aki jóllehet maga is jezsuita szerzetes lett, és ifjúkorában ugyanúgy végijárta azokat a lépcsőket, amelyeken a Jézus Társaság szépreményű tudósjelöltjei felfelé haladtak a ranglétrán, de végül portugál szolgálatba lépett.
A grazi egyetemen matematikát és csillagászatot tanított éppen, amikor V. János portugál uralkodó térképészeket keresett, hogy kijelöljék Dél‑Amerikában a portugálok által uralt területek (lényegében a mai Brazília) határait. Ennek révén került hősünk 1749‑ben Dél‑Amerikába, és hét éven át egy kis csoport tagjaként és szellemi vezetőjeként járta Brazília őserdőit, az Amazonas folyamrendszeréhez tartozó kisebb‑nagyobb folyók tágabb környékét.
Elsősorban a portugál gyarmat északi részeinek térképezésében jeleskedtek, de idővel egyre hevesebbé vált a vita közte és Francisco Mendonça Furtado kormányzó között a bennszülöttekkel szembeni kemény portugál magatartás miatt. Nyilván a Lisszabonban kinevezett brazil helytartó tudhatott azokról a szándékokról is, amelyek hamarosan konkrét formát öltöttek a jezsuiták ellen elindult támadások formájában.
A Jézus Társaság nem volt túlságosan kedvelt rend a katolikus egyház berkeiben. A rivális rendek, elsősorban a dominikánusok mindent elkövettek, hogy lejárassák a nagy befolyásra szert tett jezsuitákat, és végül eljött a végső leszámolás ideje. Először Portugáliában oszlatták fel a rendet 1759‑ben, és ez azt is jelentette, hogy a portugál gyarmatokon működő atyákat ellenséggé nyilvánították, és letartóztatták. Szentmártonyi ugyan nem volt hittérítő, ráadásul királyi megbízatásnak tett eleget, amikor Brazília feltérképezésére vállalkozott, a hatalom mégis lecsapott rá.
1756‑tól jobbára betegeskedve Belém kikötőjében időzött, jegyzeteit rendszerezte, és térképeit javítgatta, így nem volt nehéz ráakadni. Minden irományát, feljegyzését, térképét lefoglalták, őt magát pedig több társával együtt hajóra rakták, és szó szerint ketrecbe zárva vitték Portugáliába. 1760‑tól egészen 1777‑ig a hírhedt lisszaboni börtönben, São Julião da Barrában tartották fogva. Számos társa itt fejezte be földi pályáját, miután nem tudta kivárni a nagyhatalmú miniszter, Pombal halálát. Ekkor amnesztiát hirdettek és Szentmártonyi is elindulhatott haza.
Útközben még megállt Bécsben, ahol Mária Terézia császárnőnek beszámolt viszontagságos küldetéséről, és a börtönben eltöltött, testet‑lelket nyomorító 18 esztendőről. Élete hátralévő 15 esztendejét szűkebb pátriájában: Varasdon, majd Csáktornyán töltötte, ahol plébánosként tevékenykedett egészen 1793. április 15‑én (ennek éppen 225. évfordulója volt) bekövetkezett haláláig. Hogy milyen eredményeket ért el térképészként, csak azok tudhatják, akik bepillanthatnak a lefoglalt feljegyzéseibe, de ezek valahol egy portugál levéltár mélyén lapulnak. Egyetlen tudományos művét ismerjük: a horvát nyelv „kaj” dialektusának nyelvtanát leíró dolgozatát.
