Kétszázhúsz éve halt meg Immanuel Kant
Kétszázhúsz éve, 1804. február 12-én halt meg Immanuel Kant, a német idealista filozófia kimagasló alakja.
1724. április 22-én született a kelet-poroszországi Königsbergben (ma Kalinyingrád, Oroszország). Szülei nagy szegénységben éltek, apja nyergesmester volt, a család kilenc gyermeke közül csak öten élték meg a felnőttkort. Az ifjú Kant 1740-tól teológiát hallgatott a königsbergi egyetemen, majd érdeklődése a matematika, a filozófia és a természettudományok felé fordult. Az egyetem elvégzése után kilenc évig házitanító volt, 1755-ben egyetemi magántanár és a filozófia doktora lett, 15 évig tanított fizikát, matematikát, erkölcstant és logikát, 1770-ben került a logika és metafizika tanszék élére. Igazi szobatudós volt, szülővárosát szinte soha nem hagyta el.
Óriási tudását könyvekből szerezte, mindig ugyanazon az útvonalon sétált, pedáns napirendjéhez órát lehetett igazítani. Sohasem nősült meg, bár kétszer volt vőlegény.
A felvilágosodás vezérgondolatát fejezte ki szállóigévé vált mondása:
Munkásságát "kritika előtti" és "kritikai" korszakra szokás osztani. Az első korszak legfontosabb műve Az ég általános természettörténete és elmélete (1755), amelyben Newton mechanikai törvényei alapján fejtette ki kozmológiáját. Fő tétele szerint a Naprendszer rendszertelenül mozgó köd- vagy meteoritfelhőből alakult ki a testek folyamatos ütközése és összetapadása során. Nézeteit Pierre Simon Laplace francia csillagász 1796-ban azzal egészítette ki, hogy a Naprendszer magas hőmérsékletű, forgó gázfelhőből alakult ki. A Kant-Laplace-féle elmélet volt az első olyan teória, amely szükségtelenné tette az első mozgatót, és így elvetette a Biblia teremtésmítoszát. Azt is Kant mondta ki először, hogy a Naprendszer a Tejút része.
Úgy gondolta, a filozófia legelső feladata saját lehetőségfeltételének - az észnek - a kutatása minden tudás és tudomány előtt, azaz az észnek saját magát kell megítélnie. A filozófiát három kérdésben összegezte: mit lehet tudnom?; mit kell tennem?; mit szabad remélnem? - ez a három kérdés lényegében a negyedik és egyben legfontosabb kérdésre vezethető vissza, amely összeforrt Kant nevével: mi az ember?
Kritikai korszakának fő műve A tiszta ész kritikája (1781), amely az emberi megismerőképesség kritikai vizsgálatát tartalmazza, kritikán azoknak a határoknak a kijelölését értette, ameddig jogosan alkalmazhatók az ész fogalmai és következtetései.
Három területet vizsgált: a matematikát, a természettudományokat és a metafizikát. Úgy gondolta, a tudományos megismerés csak akkor lehetséges, ha a jelenségeket három törvénynek vetjük alá: az anyag megmaradása, az okság és a szubsztanciák közti kölcsönhatás törvényének. Kant úgy vélte, ezek nem a természet törvényei, hanem az értelmünk hozza létre őket. A természetben csak azt találhatjuk, amit az elménk vetített bele, a tapasztalattól függetlenül, amiből arra a következtetésre jut, hogy a dolgok "magánvalóját" nem lehet megismerni. A filozófiatörténet a metafizika "kopernikuszi" fordulataként emlegeti Kant gondolatát, nevezetesen azt, hogy nem a megismerés igazodik a tárgyakhoz (ahogyan ezt addig feltételezték), hanem a tárgyak a megismeréshez. Ebben a transzcendentális idealizmusban haladja meg a racionalizmust és az empirizmust.
A megismerés állomásai a következők: minden emberi megismerés a szemlélettel kezdődik, onnan a fogalmakhoz halad, és az eszmékkel fejeződik be - ez határozza meg könyve felépítését is.
A gyakorlati ész kritikája című művében az erkölcsöt vizsgálja. Szerinte az erkölcsi törvény csak formális lehet, önmagáért engedelmeskedünk neki. Ez a feltétlen parancs, a kategorikus imperatívusz:
Az erkölcs alapja nem lehet a tapasztalat, a természetes hajlam, az érdek vagy a jog, ezekből nem vezethető le általános érvényű parancs. A teológusok felfogásával ellentétben azt hirdette, hogy nem az erkölcsiség alapul a valláson, hanem éppen megfordítva: a vallást kell az erkölcsre alapozni.
Harmadik műve, Az ítélőerő kritikája esztétikáját tartalmazta. Az ítélőerő nem a tapasztalaton, az egyéni ízlésen vagy a fogalmi gondolkodáson, hanem a képzelőerő szabadságán alapul. Meghatározása szerint:
Kétféle ítéleterő van: az esztétikai és a teleológiai ítélőerő. Az előbbi a szépséggel áll vonatkozásban, az utóbbi pedig a természeti célirányossággal. Az ítélőerő értelmi mozzanata a reflexió, melyet a reflektáló ítélőerő (amely a különöset alárendeli logikai úton az általánosnak) esztétikai ítélőerőként jeleníthet meg. Esztétikai írásának középpontjában a szép és a fenséges analitikája áll.
1793-ban adta ki A vallás a puszta ész határain belül című művét, amely éles vitát váltott ki világi és egyházi körökben, túlzott racionalitással vádolták, úgy vélték, hogy aláássa a Biblia tanítását. Utolsó műve, Az örök béke a háborúk okait vizsgálja.
Kant 1797-ben visszavonult a tanítástól, utolsó éveit 1804. február 12-én bekövetkezett haláláig elméleti munkájának szentelte. Filozófiai nézetei a 19. század második felétől terjedtek el széles körben és mind a mai napig erősen hatnak a filozófiára. A königsbergi katedrálisban temették el, sírkövére A gyakorlati ész kritikájából vett idézetet vésték:
