Jubiláló Csemadok-tábor – 40 éve a fiatalokért
Negyvenedik évfolyamát zárta augusztusban a Csemadok-tábor Alsóbodokon. A résztvevők, akik évről évre visszatérnek, jól ismerik egymás történeteit, és már félszavakból is értik egymást. Azok a fiatalok, akik egykor félve szálltak le a buszról, ma már úgy érkeznek vissza, mintha hazajönnének a Paulisz Rancsra.
A Csemadok-táborban idén is vezetőként vettem részt, így testközelből láttam, hogyan működik ez a néhány napra önálló világgá változó közösség. Láttam a gyerekeket, akik reggeltől estig mozgásban voltak, a vezetőket, és azt a természetes közösségépítést, ahogy a régi táborozók és az újonnan érkezők egymásra találtak. Közben három ember története rajzolódott ki előttem: Fekete Mártáé, aki a tábor fő szervezője, Galambos Erzsébeté, aki évtizedek óta egészségügyisként és táborvezetőként segíti a munkát, valamint Farkas Zoltáné, aki táborozóként kezdte, ma pedig már a táborvezető.
A történet 1984-ben kezdődött a Szőttes Kamara Néptáncegyüttes táboraként, 1986-tól viszont már Csemadok-táborként vált ismertté. Fekete Márta számára ez nem csupán egy eseménysorozat, hiszen már 1986-ban bekapcsolódott a szervezésbe.
A Rozsnyói járásban, Jabloncán kezdődött minden. A vadászoknak volt vadászháza a faluban, és ott kaptunk először helyet. Görföl Jenő, Polák Margit, Bárdos Gábor, Lacza Tihamér, Horváth Pál, Böröndi Lajos felesége, Zsóka Mosonmagyaróvárról, hogy csak néhány nevet említsek az akkori vezetők közül – meséli Fekete Márta. 1986 és 1993 között itt találkoztak a gyerekek. Az első két esztendőben még csak egy turnus működött, alkalmanként több mint negyven fiatallal. A Csemadoknak saját autóbusza volt, azzal indultak el Pozsonyból, vagy Szenc környékéről, majd sorra összeszedték a táborozókat egészen Kelet-Szlovákiáig. Az út hosszú volt, a tábor pedig tíz napig tartott.
Aztán a nagy érdeklődés miatt úgy határoztak, hogy két turnust szerveznek. Miután az egyik csoport hazautazott, a vezetőknek egyetlen napjuk maradt, hogy kipihenjék magukat, mielőtt újra útnak indultak a következő tábor résztvevőivel.
Selmecbánya, Alsóbodok, Élesmart
1993-tól 2003-ig Selmecbánya adott otthont a tábornak.
– A várost ’93 végén nyilvánította a világörökség részévé az UNESCO, úgyhogy mi tíz év alatt nyomon követhettük a fejlődését – mondja Fekete Márta. A helyzetüket nehezítette, hogy míg Jabloncán szakácsnők főztek rájuk, addig Selmecbánya közepén, egy továbbképző központban kaptak szállást, az étkezésről maguknak kellett gondoskodniuk. Mindent vinni és venni kellett: az élelmiszert, a konyhai felszerelést, a szükséges eszközöket. Persze az évek alatt ez még jobban összekovácsolta a táborlakókat.
2003-ban eljött Alsóbodok ideje. Helyesebben Alsóbodok és Élesmart ideje.
Élesmartra úgy kerültünk, hogy az egyik Csemadok tisztségviselő jó kapcsolatot ápolt a település polgármesterével. Az Alsóbodokon található Paulisz Rancsra és Esterházy Zarándokközpontra többen is felhívták a figyelmemet, végül Erdélyi Júliával ellátogattunk oda és azonnal megtetszett a hely
– emlékszik vissza Fekete Márta. Mivel továbbra is két turnusban vitték táborozni a diákokat, júliusban Alsóbodokra jártak, augusztusban pedig a túrákkal tűzdelt élesmarti tábor következett. Ráadásul az úgynevezett tavaszi olvasótábort, amit Szencen kezdtek el, átköltöztették Alsóbodokra, így a Paulisz Rancson évente két alkalommal szervezett tábort a Csemadok, illetve Fekete Márta, aki mintegy három évtizede fő szervezőként látja el ezt a feladatot. A gyerekek, a közös élmények miatt megérte életre hívni a táborokat, mondja, fő szervezőként ő találta ki a programokat, kiszámolta a költségeket és pályázott. Mire véget ért a nyár, már a következő évi programokon törte a fejét.
Élmény és tudás
Kirándulások, kézműves-foglalkozások Néveri Viktóriával, sport, néptánc, történelmi és kulturális nevezetességek megtekintése mindig programjai az alsóbodoki Csemadok-tábornak is. Az elmúlt bő két évtizedben bejárták a Zoborvidéket, Nyitrát, a Lévai járást, voltak Gímesen, Érsekújváron, Komáromban, megcsodálták a gímeskosztolányi és a zobordarázsi templomot, feledhetetlen napot töltöttek Csámpai Ottó jurtájában, Nyitracsehiben. Jártak különböző tájházakban, múzeumokban és történelmi emlékhelyeken.
Alsóbodokon is többen segítették Fekete Márta munkáját. A Paulisz család tagjai mellett többen is bekapcsolódtak a tábor vezetésébe. Pongrácz Flóra éveken át kísérte a diákokat, Galambos Erzsébet pedig ezekben az esztendőkben is elmaradhatatlan társa volt. Az ő párosuk elválaszthatatlanul összeforrt az együtt töltött tábori nyarakkal. Egészségügyi dolgozóként, laboránsként érkezett Erzsébet a táborba, így ő ápolta a gyerekeket, ha történt valami. Természetesen táborvezetőként is részt vett a munkában, és ahogy teltek az évek, a tábor jelentette a nyaralást számára.
Az összes szabadságom erre ment el – jegyzi meg, de nem panaszként mondja, inkább örömmel és büszkeséggel. Persze akadtak kisebb-nagyobb problémák, de az elmúlt évtizedek komolyabb baj nélkül teltek. A táborok hangulatára jellemző példa, hogy amikor egy hétéves kisgyerek kórházba került, a szüleivel közölte, ő bizony nem akar hazamenni. Maradna. Ez mindennél többet elmond arról, milyen közeg alakult ki az évek során.
Galambos Erzsébet szerint a táborok legfontosabb alapja az volt, hogy szeretik a gyerekeket.
– Ezt szeretni kell, másképp nem tudod csinálni. Nem lehet táborba jönni úgy, hogy ne szeresd a lakóit.
Az elmúlt években Farkas Zoltán, Galambos Erzsébet keresztfia is csatlakozott a táborhoz, de már nem táborozóként, hanem vezetőként. A korábbi táborokra is jellemző volt, hogy egymást vonták be a rokonok, ismerősök, barátok, és egymásnak ajánlották ezt a lehetőséget. Annak idején, még alapiskolásként Farkas Zoltán is így jutott el Selmecbányára és a következő évben már várta, hogy újra találkozhasson az új barátokkal.
A legnagyobb húzóerő a közösség volt, hogy barátokra lehetett lelni. Mert a tábor nem működik szállás és étkezés nélkül, de az emberi kapcsolatok tartják egyben.
Farkas Zoltán tehát táborozóból táborvezető lett. Az egyetem elvégzése után tanítani kezdett, és idővel már saját diákjai is a tábor résztvevői lettek. Egy közösség így adja tovább önmagát: aki tegnap még gyerek volt, ma már más gyerekekért felel. Szerinte a jó táborvezető egyszerre egy kicsit szülő, egy kicsit barát, néha tanár, máskor pedig egyszerűen csak valaki, aki meghallgatja a fiatalok problémáját.
– A lényeg, hogy ott legyél, és ne kezeld őket másodlagosként, vagy gyerekekként, hanem ugyanúgy egyenrangúakként – magyarázza.
A Csemadok-tábor negyven éven át várta a diákokat. A búcsúzó gyerekek azt mondják Fekete Mártának, hogy jönnénk jövőre is; ez a legfontosabb visszajelzés. Az évtizedek alatt változtak a gyerekek és más lett a világ, de egy dolog nem változott: az igény arra, hogy tartozzunk valahová.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/41. számában.
