Jankovics Marcell: Éjféli mise két vonat között

A harmadik osztály összekarcolt, szürkére koptatott, olajpecsétes fapadkáján a sarokba húzódott az egyetlen utas. Karácsony estéjén csak az utazik, akinek okvetlenül utaznia kell. A nagy, üres szakaszban a széngáz és a hideg dohányfüst vetélkedett egymással, melyikük a győztes. A fűtés fogyott, a világítás pislogott. Az utas megrázkódott, ahogy kibámult a beködösödött ablakon. Nézegette, hogyan fonódnak aranyszálakká az összevissza száguldó, lemaradó szikrák, hogyan szövődnek ezüstfonalakká a táncos, versengő hópelyhek. Ilyen aranyfüst meg efféle angyalhaj lengedez ma a karácsonyfákon… Nézte, hogyan futnak és hogyan tűnnek el a kivilágított vagonablakok levetődő négyszögei a derengő magyar hómezőkön. Minden futó kis fényszög az elsiető ifjúság egy‑egy tűnő álma volt. Megvillan. Csak egy ezredpercre lehet rajta bepillantani. Azután odább szalad; nem marad nyomán más, mint az egyenletesen összfújt hó, a dermedés. Hej, de messze van még a termés áldása!

Az ajtó nagyot csattant. A kalauz letopogta óriás csizmáiról a havat, és széles báránybőrsüvege alól párafelhőket fújt. Jobbra fordult, balra fordult; a mellén lógó lámpa egy‑egy futó sugarat vetett az üres padokra, hogy itt‑ott sárgábbaknak látszottak; a kis fénysávokban összebogozódtak a karcok és foltok, mint az arab írás. A jó ember az utasokat kereste, azután nagy hangon szólt az egyetlen utashoz:

– Na, jó két órát késünk. Azért az éjféli misére beérünk magyar Komáromba. Fáznak, akik várnak. Hja, ez a hó… De legalább röndén van: a kis Jézus fehér karácsonyt hozott.

A csöndes utas belső zsebében keresgélt. Karácsony este! Valamit csak kell adni ennek a másik jó embernek. Kihúzta vas cigarettatárcáját, és a vasutas felé tartotta:

– Vegyen vagy egy marékkal. Jó lesz a kis tűz ebben a hidegben. Ez még angol dohány. Ilyet talán mifelénk még nem is szítt…

A marcona ember előbb végigsimította jégcsapos, deres bajuszát, mint ahogy jó korty előtt szokás. Összedörzsölte két markát, mint aki tiszta kézzel akar az adományhoz nyúlni. Hármat vett. Elrejtette prémes süvege bélésébe, és katonásan szalutált. Tisztesen.

– Isten fizesse meg. Ilyet mifelénk csak az Esterházy herceg szí, ha a doktora el nem tiltotta tőle…

– Kedves jó atyámfia, van‑e családja?

– Van. Otthon, Pannonhalmán. Akkora lehet a fiú, mint a fiatalúr. A bencéseknél van. Barát lesz. Tudós ember. Derék ember. Magyar ember.

– Hát papnak nevelné? Szép. De jobban kellene örülni a hangos unokáknak! Ma nagy szükség van nemcsak egy jó magyarra, hanem sokra, igen sokra…

A vasutas elkomorodott, és megvakarta a tarkóját.

– Úgy van. Igazság. De csak a papnak jó. Akár nagy az ország, akár kicsiny az ország, Isten országa mindig lészen. Hát Isten országában felruházzák a mezők liliomát is. Hát már azért is így kell lenni… Meg aztán kár a fiúkért. Minek volnának? Vannak, csak vannak, aztán egyszerre nincsenek. Hát kérem, mi is öten voltunk. Bódi bátyám az első héten ott maradt Lemberg alatt. A Jóskának nyoma veszett valami kis bukovinai erdőben. Hová vitte a forgószél, Isten a megmondhatója. Se híre, se hamva. A Ferenc, az Doberdón maradt. Az Imre öcsém húzta legtovább Krasznojarszkban. Talán ő kínlódott a legtöbbet, mert a honvágy gonoszabb, mint a nyeles gránát. Nekem, hála az Úrnak, csak a tüdőmet lőtték keresztül. Kicsit érzem a hideget, ott, ahol talált. Itt, ni… Hát minek a sok gyerek? Vannak, aztán egyszerre nincsenek. Köszönöm, ez finom! Karácsony estéjén! Ilyet csak az Esterházy herceg szíhat… Minden jót a fiatal úrnak!

A bőbeszédűnek indult ember egyszerre elnémult. Nagy párát fújt a barátságtalan szakaszba. A fiatal utas meg lehorgasztotta a fejét. Már‑már igazat adott a másiknak. Majd hirtelen kedvesen biztatta:

– Ejnye, mégiscsak jó volna a karácsonyfa alatt, ujjongó gyerekek, unokák között.

A másik lehajtott fővel állott, mint a bűnös ember. Arcáról kezére hullott egy csöpp víz. Olvadó hó a bozontos kucsmájáról, vagy talán valami a szeméből. Ő tudná megmondani, fagyos volt‑e, meleg volt‑e? Nagy idő után szólt:

– Lehet. Engem nem vár senki. Az asszonyt megölte a szárazbetegség, míg én odakünn voltam. Így nem maradt, aki a fiamat gondozná. Csak a barátok… A főnök úr is tudja, hogy engem nem vár senki. Ezért osztottak be ma estére. A családosok maradjanak otthon. De szilveszterkor szabad vagyok. Akkor mondja a fiam az első misét. Ott leszek. Imádkozunk valakiért és valamiért… Azért, akire vagy amire most a fiatal úr is gondol…

Szalutált. Az ajtó nagyot csattant. A vasút mellett apró világosság rohant el. Magános őrház. A jégvirágos ablak ragyogása, akármilyen sebtében tűnt is el a feketésszürke éjszakában, a fehér sötétségben fényesebb volt, mint máskor. Talán odabent még égett a karácsonyfa.

A fiatalember a sarokba simult; feltűrte gallérját, és maga elé nézett. Álmatlan álomban.

A vonat egyet‑kettőt zökkent és akadozott. Világosság derengett át a túlsó partról. Ott van Komárom, a márványszűz városa, Tímár Mihály városa, Klapka városa. Jókaié. Igen, a mesék városa, kicsiben afféle magyar Damaszkusz. Hol van Komárom? De elment tőlünk… Furcsa, hogy a városok is elmehetnek…

A bencés templom tornya biztos, kecses vonalakkal szökött ki az éjjeli szürkeségből. Meg is kondult a harangja: Gloria in excelsis Deo… Igen, így, latinul mormolta a szépszavú érc, ahogy hozzálátott, keményen, azután ölelkező hanggal, egyre szelídebben. A gloria még nagy, komoly hírmondás, tompa kondulás volt. A többi már csupa meghittség, megadásteljes bizalom ékes bongása.

Az utas kiugrott az elhagyott állomáson. Észre sem vette, hogy a kapus azt mormolja feléje: Boldog karácsonyt kívánok! Egyenesen a kis kápolnához tartott. Ő taposta az első utat a kétarasznyi hóba. Mintha azért vájná, sulykolná sarkával egyre mélyebbre, hogy visszataláljon ide az állomásra. Tudta, miért, merre tartott. A kistemplom előtt öregedő ember állott. Süvege alól kigön­dörödött a fehérség. A fehér fürtök. Dehogy, talán csak ezüstös hópelyhek szövődtek a hajába. Mellette a didergő, a gyászfátyolos , a törékeny asszony. Emberpár, aki már csak múlt időben beszél. Átjöttek túlról. Onnét, a bencések templomának szomszédságából. Átjöttek a hófúvást áteresztő, a széllel együtt sipító Duna‑hídon éjféli misére, a magyar földre. Átjöttek, hogy együtt imádkozzanak azzal, aki hazatért Párizsból és ezt a Duna‑hidat talán soha többé végig nem járhatja, akár ezüstös hó, akár aranyos napsugarak táncolnának előtte.

A fiú odaugrott az öregedő emberpár közé, és szétválasztotta őket, hogy önmagával annál szorosabbra kösse össze. Belekarolt az édesanyjába, belekarolt az édesapjába, és hallgatták az éjféli harangszót. Világosság… Tömjén… Áhítatos emberek… Milyen jó ez, szép ez a hóviharban, a nagy elszakítottságban. Jó és szép. Ha nem volna meg már az emberi lelkekben, új megváltónak kellene jönnie, hogy elhozza mindezt magával a szegény embereknek.

Havazott. Tovább havazott. A kis templom ablakaiban a világosság lassan aludni ment. A három fekete árnyék lassan vájkált a kitaposott hóban az állomás felé. A férfi hallgatott. Csak zihált és a torkát köszörülte. De hallgatott: nem tudott megbirkózni azzal, amit mondani akart. Az asszony, aki száraz szemmel sírt, kimondta:

– Én édes jó fiam, hát hozzánk már nem jöhetsz?

– Nem, édesanyám. Én Párizsban cikkeket írtam ezekért a magyarokért, bár én túlsó magyar vagyok. Most nem. Majd talán egyszer. Ha fű nőtt az írásaim fölött…

Az öregember mormogott; elmorogta azt a régi verset, amely most hirtelen fülébe, ajkára tolult:

– Ha fű kizöldül ó sírhanton…

– S veled mi lesz, én édes fiam?

– Velem? Vagyok, édesanyám. Leszek is, édesanyám.

– Hát mi már nem leszünk…

Hallgattak. Az állomáson csak a közeledő január búcsúzott a decembertől. Szemben, a túlsó parton a bencések tornya átnézett, igazán nézett, valahogyan kedvesen, megértően, mintha értené ezt a három embert, aki ott búcsúzkodik a sivár állomáson, a másik parton.

Az alvó állomáson fölébredt az egyik lámpa. Az asszony motozott a ruhájában. Apró borítékot húzott elő.

– Fiam, ebben a kis levélkében van húsz dollár. Ennyit tudtam összeszedni a vásárosoktól, akiknek Amerikában van atyafiságuk. Azt mondják, ez a pénz mindenütt jó, mindig jó. Talán neked is jó lesz valami szűk órában. Isten óvjon…

A férfi lesütötte a szemét, mintha szégyenkeznék, hogy nem ő adhatta azt a húsz dollárt. Szégyenkezett, hiszen 1919 óta nem kapott egy fillér nyugdíjat sem.

A kalauz végigcammogott a feketén álmodó két vagon előtt, melyek közül az egyik, a második osztály teljesen sötét maradt. Harsogva jelentette, mintha igen sok utas volna:

– Tessék beszállani! Tata–Tóváros–Bicske–Budapest felé…

A fiú fölugrott. Az asszony, mikor még egyszer arcához lehajolt, kis keresztet rajzolt a homlokára. Még egy kis csomagot húzott ki behavazott kendője alól:

– Én sütöttem. Mindig szeretted a mákos kalácsot… Jaj, csak meg ne csússzál. Ki ne hajolj. Vigyázz ma­gadra!

A férfi hallgatott, szégyenkezett, mintha valami nagy felelősség nyomta volna. Ő is kezelt, de annyira szorította azt a másik, fiatal kezet, hogy szinte fájt. Talán mind a két kéznek. Egyiknek az erőlködés, a másiknak a szorítás. Mindkét kéz remegett…

Sustorogva tódult ki a gőz. A két vagon – az egyetlen utassal – összekoccant, mintha az üres menni akarna, a másik még maradna. Egyszerre kisebbedő, vörös félszemű négyszög lett belőlük. Az állomás egyetlen lámpája is aludni ment.

Így ért haza 1924‑ben a magyar fiú, aki nem mehetett haza.

Az öregedő emberpár is ment a nagy hídra – és nem tudott többé igazán hazaérni, mert a fiuk tovább ment. A hídon a határőr vacogva nézett a papírokba, melyekre rávilágított villamos zseblámpájával. Haragudott, hogy ki kell jönnie a fűtött házikóból, mert két ember éjféli misére ment a másik partra. Senki sem kívánt a másiknak boldog karácsonyt.