2020. december 29., 20:06

Janics Kálmán (1912-2003) születésnapjára - I. rész

Kis Katyn a Duna partján című munkájával szeretnék megemlékezni a száznyolc éve született Janics Kálmán orvosra, történészre, a felvidéki magyarság meghurcoltatásának első tényfeltáró írójára. Az alábbi írás, egy kéziratban megtalált változata a Hontalanság évei könyv második kiadásának mellékleteként 1989-ben Budapesten (Püski kiadó) megjelent, többek által már ismert cikkének! Zárójelben találhatók, döltbetűs DG megjegyzéssel a mi kutatásaink során előkerült, más tanúktól származó, de ide tartozó kiegészítések és pontosítások. A többi zárójeles megjegyzés a szerzőtől, Janics Kálmántól származik.

A 20. század derekának Európájában a mindenképpen égbekiáltó anakronizmusnak számító kormányprogram előirányozta „magyartalanítás” egyik igencsak náci színezetű formája volt a „megbízhatatlan és áruló magyarok” számára kiötlött internálás, amit internáló táborok (szögesdróttal körülvett lágerek) felállításával valósítottak meg. Ezekbe nemzetiségi alapon hurcolták el a magyarokat, nem vizsgálva, elkövettek-e valamit, vagy sem.

A hosszabb-rövidebb időre lágerban tartott szlovákiai magyarok vallomásaiból akár külön könyvet is össze lehetne állítani.

Itt most hadd említsek meg „csupán” annyit, hogy − bármennyire agyonhallgatja is a „hivatalos történetírás” − igenis voltak internáló táborok, talán több is, melyek közül a „leghíresebb” a pozsonyligetfalui (Petržalka) és a tölténygyári (Patronka). A következőkben csak egy eseményt tárok a nyilvánosság elé, mely − minthogy már a háború befejezése után történt − nemcsak hogy a civilizáció megcsúfolása volt, hanem igazi justizmord, mely igazságszolgáltatás, nemzetközi ítélőszék után kiált. Annál is inkább, minthogy az áldozatok zömükben minden valószínűség szerint szülőföldjükről elhurcolt, még nem hadköteles gyerekemberek voltak.

ligetfalui emléktábla

Sokat olvastunk már a második világháború legyőzöttjeinek háborús bűneiről, de ne tévesszen meg senkit, hogy évtizedekig bizonyos fokú egyoldalúság uralkodott a korszakkal foglalkozó történetírásban, mert a győztesek háborús bűneiről mélyen hallgatott a propaganda nemcsak Keleten, Nyugaton is. Pedig Berija „halálműhelyének” tevékenységét pontosan ismerték Londonban is pl. már a háború idején, ezt Edvard Beneš sem titkolja emlékirataiban; ma pedig a kortörténet újraértékelése az egész emberiség kötelességévé szélesedett. Vannak visszavonhatatlanul kötelező tanulságok, szembe kell fordulni a legmakacsabb „fehér lapok”-kal, az eltitkolással, a „dehistorizálással”.

A sors úgy hozta, hogy − akaratom ellenére − mai titkok birtokába jussak; részben a régen elfelejtett sajtójelentések felfedezése, részben saját vizsgálódásaim alapján lassanként lehullott a lepel egy Duna-menti kis Katynnak is nevezhető tömeggyilkosságról, egy furcsamód takargatott tömegsír létezéséről.

A döbbenetes esemény azért érdemli meg a figyelmet, mert színhelye Pozsony város területe, akkor még Ligetfalu (Peržalka-Engerau). Itt a Duna és a bécsi országút között tíz héttel a második világháború befejezése után lemészároltak és tömegsírba hánytak kilencven magyar fiatalembert.

A hatvanas évek közepe (1965) táján újra kezembe került néhány megsárgult újságlap, s nem hagyott nyugodni a húsz évvel korábbi híradássorozat, melyet a szlovák koalíciós kormány Demokrata Pártjának lapja, a Čas tett közzé − nyilván dacolva bizonyos ellenállással − 1947 májusában. A háború utáni években, talán mert túlságosan megszoktuk az embertelenségeket, fel sem tűntek a szórványos jelzések, ezt a híradást (az esemény különleges kegyetlensége miatt) mégis megőriztem.

Csaknem húsz év múltán felajzottan érdeklődni kezdtem megbízható ismerőseimtől, mert érthetetlennek találtam a tömeggyilkosság körüli makacs hallgatást.

Szerettem volna fényt deríteni a valóságos tényekre, az igazságra. Elsők között egy Budapesten lakó hajdani barátomat kerestem fel, aki a magyar koalíciós kormányzás idején Gyöngyösi külügyminiszter mellett dolgozott. Egykori politikus barátom megdöbbenve nézett végig rajtam, és azt kérdezte: „Te ezt honnan tudod, ez szigorú csehszlovák-magyar államtitok”. Mire azt feleltem: „Miféle államtitok az, melyet egy vidéki orvos is ismer?”

janics kálmán

A további vitában hajdani pozsonyi barátom elismerte, hogy Csehszlovákia kártérítést fizetett Magyarországnak, de ugyanakkor azt állította, hogy a gyilkosságokat cseh partizánok (valójában az OBS, a csehszlovák katonai titkosszolgálat Szovjetunióban létrehozott és a KGB által kiképzett harcialakulata, DG megjegyzése) követték el, enyhítve az ügyet azzal, hogy volksbundista németekről volt szó. Nem hittem neki, hiszen a szóban forgó tömeggyilkossággal egy időben éppen folyt a magyarországi németek kitelepítése, arról nem is beszélve, hogy a Magyarországra hazaigyekvő németek az akkori Csehszlovákiát aligha tarthatták volna alkalmas terepnek az átutazásra, de az is fölöttébb elgondolkodtató volt, hogy a csehszlovák hatalmasságok miért csak Pozsonynál ismerték fel az ellenséget.

A ködösítéssel szemben tények sorozata utal arra, hogy nyugat felől hazaigyekvő felvidéki magyar fiatalokról (ún. leventékről) volt szó, akiket a nyilas uralom 1944 őszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére deportált.

Sorsuk akkor vált tragikussá, amikor Pozsonynál feltartóztatták őket a háború utáni hetekben, és internálták a ligetfalusi „politikai fogolytáborba”.

A „cseh partizánok“ megvádolását sem fogadtam el, nem hihettem el budapesti barátomnak, hogy 1945 júliusában egy olyan fontos határzónában, mint a felújított osztrák-csehszlovák szakasz, szabadon gyilkolhattak ismeretlen „partizánok” annak ellenére, hogy a határvédelmet a szovjet hadsereg egységei látták el; 1945 augusztusában ui. még a csehszlovák-magyar határőrségi szerep is a vörös hadsereg joga volt. Ezt magam is láttam, mert 1945 augusztusában kétszer léptem át a határt Komáromnál, csehszlovák határőröknek pedig még nyomuk sem volt sehol. A volt Német Birodalom felé a határt nemzetközi megegyezés alapján 1945 novemberéig a szovjet hadsereg ellenőrizte.

Az események teljes megértéséhez történelmi alapismeretekre van szükség. Tudnunk kell, hogy Ligetfalut 1939. március 14-én Dévénnyel együtt a cseh-morva területek teljes megszállása idején bekebelezték az Ostmarkba, vagyis a Német Birodalomhoz csatolták,

ezzel megszűnt az addig létező ligetfalui osztrák-csehszlovák országhatár. A Pozsony melletti Károlyfalu (Karlova Ves) Hitler engedelmével már Szlovákiában maradt. A határ megszűnésének ügye lényeges esemény a tömeggyilkosság részleteinek kibogozásában. A továbbiak megértéséhez némi magyarázat szükséges. Előre kell bocsátani, hogy az akkori határ a mai helyén volt, a Duna jobb partján, Károlyfaluval szemben, metszve a Duna és a bécsi országút vonalát.

A terep 1945-ben még erdős és mocsaras volt, a harmincas években a csehszlovák hatalom betonbunkereket (számszerint15 darabot) épített a határzónában. Miután 1945. április 4-én Pozsonyból kiverték a németeket, a régi ligetfalui osztrák-csehszlovák határt is felújították, de folyt még a háború, ezért 1945 áprilisában az országhatár mentén légvédelmi árkokat ástak. Ez a tény dönt el mindent, ti. kizárja a németek esetleges bűnösségét, mert a legyilkolt áldozatokat a frissen kiásott árkokba temették.

A Károlyfaluval szemben feltárt tömegsír felfedezéséhez véletlen előzmények vezettek 1947 májusában,

amikor egy Ernest Bacusan nevű háború után meggyilkolt és eltűnt személy holttestét keresték. Bacusan sírja helyett azonban tömegsírra bukkantak 1947. május 20-án, közvetlenül az osztrák-csehszlovák határ közelében az 1945 áprilisában ásott légvédelmi árkokban.

Csehszlovákiában az esetről egyedül a Čas, a szlovákiai Demokrata Párt napilapja közölt tájékoztatásokat, de május végével a Čas számára is megtiltották a további hírszolgáltatást.

(Megjegyzem: koalíciós kormányzás idején!) Nézzük azonban, mi áll a Čas 1947. május 22-ei számában.

A lap első oldalán olvashatjuk: „Szerencsétlenek tömegsírja az osztrák határ menti légvédelmi árokban”. Magyarázat az alcímben: „Bacusant keresték, és több legyilkolt személyre bukkantak.” Idézet a jelentésből: „… a határ mentén légvédelmi árok húzódik, és Krajmus, a Bacusan-ügy egyik tanúja a bíróság előtt azt vallotta, hogy Bacusant a vasúti sínpártól kb. 80 méterre temették el.” (…) „Az ebéd utáni órákban más helyeken kezdték az árkok kimélyítését, közelebb a vasúthoz és a vámházhoz. Nem tartott sokáig, míg a közeleső bunkerhez (BS-6-os, Fűz nevű betonerőd, DG megjegyzése) hasonló helyen, ahol az első holttest előkerült, tömegsírra bukkantak…

Hat tetemet találtak, polgári személyek voltak, keresztül-kasul egymásra dobálva, sok csontvázon még megmaradt a bomló hús.

A hullák többségének aranyfoga volt, miből az következik, hogy jólszituált személyek lehettek. Zsebeikben okiratokat nem találtak, csak néhány apróságot, egy személynél „Camel” amerikai cigarettát. Az orvosok megállapították, hogy az áldozatok többsége fiatalember. Egy személy csak 15-16 éves lehetett. Megállapították, hogy az ismeretlen személyeket agyonlőtték, valószínűleg a bunker tetejéről, aztán hullottak be a gödörbe, majd rájuk kaparták a földet. Azt beszélik − de még ez nincs bizonyítva −, hogy az áldozatok a ligetfalusi megbízhatatlanok számára szervezett fogolytáborból származtak. A hírek szerint ezeket az embereket előbb kirabolták, azután elvitték őket a határ menti árokhoz, ahol a tömeggyilkosságot végrehajtották. Úgy hallani, hogy a szerencsétlenek között több olyan személy volt, aki a háború végeztével Ausztriából vagy Németországból volt hazatérőben… A szóbeli megnyilatkozások abban azonosak, hogy a határ mentén több tucat személyt lőttek agyon és temettek el.”

Másnap, május 23-án nagybetűs cím olvasható a Čas első oldalán:

Miért érdeke a Pravdának a ligetfalui tömegsír ügyének eltitkolása? Tanúk állítása szerint a gyilkosságokat az arcvonal átvonulása után követték el, amikor ezeken a területeken már nem tartózkodtak német katonák,

a megbízhatatlan német polgári személyek is táborokban voltak, tehát a tömeggyilkosságot nem lehet német bűntettnek minősíteni. Majer kapitány írásbeli tanúvallomásában jelentette ki, hogy hatvan agyonlőtt emberről van tudomása, akiket az osztrák határ mentén öltek meg.”

janics kálmán

A híradások felbukkanásának szórványos jellege fokozódó felsőbb nyomásra utal, további hír már csak május 31-én jelent meg

a (Čas 3. oldalán: „Újabb holttesteket találtak az osztrák határon” − cím alatt ezeket olvashatjuk: „Szerdán és csütörtökön (május 28-án és 29-én − JK) huszonegy újabb holttestet sikerült kiásni. Írásos bizonyítékok hiányában a holttesteket nem lehetett azonosítani. A munka tovább folytatódik, hivatalos jelentés kiadása a jövő héten várható.”

A „hivatalos jelentés” kiadása negyvenhárom éve késik, de az ügy átmenetileg még egyszer és utoljára szóba került a Szlovák Nemzeti Tanács 1947. december 20-ai ülésén,

amikor is Géci képviselő választ követelt a belügyi megbízottól az eset tisztázására. A Čas 1947. december 21-ei száma szerint: „Géci képviselő követeli a ligetfalui rejtélyes tömegsír ügyének kivizsgálását, a határ mentén kilencven személy van eltemetve.” M. Ferjencík belügyi megbízott nem válaszolt az interpellációra (már több éve elhunyt emigrációban, de ma is élnek társadalmunkban akkori megbízottak − ún. povereníkok, akik negyvenhárom éve mélyen hallgatnak az ügyről). (Ezek szerint a kézirat 1988-ban született. DG megjegyzése.)

Szlovákiai jogász barátomtól megtudtam, hogy az áldozatok névsora és más okiratok 1947-ben az államügyészség birtokában voltak, nem volt nehéz hozzájutni a táborparancsnokság segítségével. Későbbi megsemmisítésüket valószínűnek kell tartani.

(A cikk alapos áttanulmányozása után, más tanúvallomások segítségével pontosítani lehetett a kéziratban megtalált írásnak ezt a részét a jogász barátjától, aki Janics Kálmánnal együtt látta és áttanulmányozhatta az 1947-es kihantolás dokumentumait. Ezek szerint, E. Bacušan holttestének keresése a bírósági ítélet kihirdetése (1947.5.25) után is folytatódott, egészen 1947. augusztus közepéig, és nem csak a BS-6-os betonerődnél, hanem a BS-9, BS-10, BS-11 és BS-12 erődök közelében is kutattak, de a tetemét nem találták meg. Viszont további áldozatok maradványait igen! „Az áldozatok névsora és más okiratok“ alapján tudjuk, hogy a leventék kivégzéskor, 1945. július 17-20 között, a fiatal magyar fiúk közül sokan nem kaptak halálos sebet, zömük élve lett eltemetve. Halálukat fulladás okozta. Lemészárlásukra a Tiso féle szlovák hadseregben is használt német MG-34 gépfegyverből származó 7,92 mm-es kaliberű lőszert használták.“ Ebből számunka is egyértelmű lett, hogy a tömeggyilkosság elkövetését a németekre akarták terelni, mintahogy a szovjet belügyesek tették Katynnal kapcsolatban, ahol a lengyel értelmiség és a katonák kivégzését német fegyverekkel követték el. Tehát Janics Kálmán részéről az írás esetében a címválasztás tudatos volt. DG megjegyzése.)  

Folytatjuk...

Megosztás
Címkék