A zene lélekemelő szépségének élt - Szíjjártó Jenő születésének centenáriumára - VIDEÓVAL

A család a Magyar Tanácsköztársaság bukása előtt került a bányavároskába. Akkor még nem sejtették, hogy a trianoni események (1920. június 4.) következtében milyen csapdába esnek. Az állampolgárság nélküli, vízvezetékszerelőként dolgozó édesapja csak kevéske jövedelemhez jutott. A gyermekkori nélkülözések következményeit, nagymértékű rövidlátását, a Szíjjártó Jenő élete végéig viselte. Szívós akaratának és zenei tehetségének – abszolút hallással rendelkezett – köszönhette, hogy annyi társadalmi és egyéni hátránya ellenére sikerült megvalósítani gyermekkori álmát, megismerni a zene bűvös világát, s ennek a lélekemelő szépségnek élni, alkotni, és zenei, illetve művészi együtteseket létrehozni. 1928-ban munka reményében költözött a család Nyitrára, de a négy elemi iskolai osztály elvégzése után állampolgárság hiányában nem tanulhatott tovább. Magánszorgalomból, kölcsönzongorán tanult, hogy egyszer majd a pozsonyi Konzervatórium növendéke lehessen. Erre csak 1941-ben került sor, amikor végre az egész család csehszlovák állampolgárságot kapott. Édesapja még ebben a kegyben sem részesülhetett, mert 1937-ben meghalt.

Szíjjártó Jenő zenei tanulmányait Pozsonyban kezdte zeneszerzői szakon, majd a világháború (1943-45) alatt a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta, az akkori zenei képességei alapján zeneszerzői szakon az első, zongora szakon pedig a második évfolyamban. Szeretett volna Kodály Zoltán tanítványa lenni, ám ez nem sikerült neki. A Mestert 1943-ban nyugdíjazták, és hetente csak egy napon, szerdán járt be a főiskolára, ahol népdalelemzést adott elő. Tanulmányainak Budapest ostroma (1945.február 13.) vetett véget. A harcokat Újpesten, a katolikus templom orgonistájaként vészelte át. Itt találkozott és ismerkedett meg a szintén felvidéki Lőrincz Gyula kezdő festőművésszel és grafikussal, aki a Wander Gógyszergyárban reklámrajzolóként dolgozott, és a Tevan nyomdában készítette propagandanyomtatványait. Ennek a találkozásnak a későbbi években, Jenőre és családjára nézve nagyon kedvezőtlen következményei lettek, miután Lőrincz Gyula az 1949. február 5-én alakult Csemadok tejhatalmú elnöke lett. Az ostrom alatt átélt borzalmak és nélkülözések annyira megviselték törékeny egészségét, hogy csak gondos ápolás mellett volt reménye a felépülésre. Sikerült visszatérnie Nyitrára, édesanyjához. Amint felépült bekapcsolódott a város zenei életébe. Itt kezdte el karmesteri tevékenységét egy nagyszabású Bach-koncerttel, amelyet a Csehszlovák Rádió is rögzített. Ez a bemutatkozás sorsdöntő lett számára, mert lehetőséget kapott tanulmányai befejezésére. A pozsonyi Konzervatóriumban, karmesteri szakon, Kornel Schimpl tanítványaként 1951-ben szerzett oklevelet.

Képesítésének megfelelő munkát csak két évvel később a Csehszlovák Rádió zenei osztályán kapott, majd a munkája mellett, a Népes alapítókarnagya és házi zeneszerzője lett. A hivatásos együttes (Hódi, 1953. jún. 1.–1955. márc. 31.) vegyeskarból, tánckarból és népi zenekarból állt, tagságának létszáma 70 és 110 között mozgott. Kórusműveket, ének-zenekari számokat és zenekari népdalfeldolgozásokat írt. Mindig szívesen emlékezett vissza erre az élete legtermékenyebb éveit jelentő időszakra, haláláig nem sejtve, hogy ki és mi állt a Népes megszüntetése mögött. A Népes megszűnése után egy ideig a Csemadok apparátusában, majd a pozsonyi Népművelési Intézet zenei osztályán tevékenykedett. Erre az időszakra esik népdalgyűjtő tevékenysége, melynek eredményeként több népdalfeldolgozás született.

A legismertebb hazai népdalfeldolgozását, az Esti hangulat Zsérén című, három Nyitra-vidéki népdalt ötvöző kompozíciót 1957-ben írta az 1955-ben alakult Ifjú Szívek dal- és táncegyüttesnek. Nemcsak zeneszerzőként, hanem szervezőként is sokat tett azért, hogy az Ifjú Szívek létrejöjjön és 1964. november 27-én megalakuljon a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara, és művészi színvonala elérje az ország hivatásos együtteseinek színvonalát. Szervezőként és karnagyként következetes és célratörő ember volt. Számomra kezdő közösségszervezőként a példaképem lett, és igyekeztem tőle a lehető legtöbbet ellesni és gyakorlati munkámban alkalmazni. Az ismeretségünkből fokozatosan barátság lett, igaz, ehhez nagyon göröngyös úton, csak 15 év után, 1979 szeptemberében jutottunk el, amikor ének-zenei szakelőadóként én is a Csemadok apparátusában kezdtem el dolgozni.

Szíjjártó Jenő mindig az őszinte és az egyenes embereket szerette. Sajnos, e jellembeli tulajdonsága miatt gyakran került konfliktushelyzetbe az akkori Csemadok és a Népművelési Intézet vezetőivel, rajtuk keresztül pedig a regnáló hatalom és a párt ideológiáját védelmező hivatalnokokkal. Emiatt mellőzték az igyekezetét, a felvidéki zenei oktatás nívójának javítása érdekében javasolt ötleteit nem méltányolták, sőt mondvacsinált indokkal, felsőbb hatalmi utasításra (1965 márciusában) eltávolították a tanítókórus éléről. E mögött is ugyanaz személy állt, mint aki a Népest „anyagi okokra” hivatkozva 1955 márciusában megszüntette. Pontosan tíz évvel később sem engedte, hogy Szíjjártó Jenő tehetsége teljes valóságában kibontakozhasson. Számomra nem volt kétséges, hogy Budapest ostroma alatt történt valami a két szegénysorsú, éhező diák között, ami miatt Lőrincz Gyula a Csemadoktól távol kívánta tartani Szíjjártó Jenőt, akinek akkor már a felvidéki magyarság körében jelentősebb sikere és hírneve volt, mint az akkor már a Csemadok Központi Bizottságának csúcsvezetőjeként, a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának tagjaként az ideológiai munkáért felelős Lőrincz Gyulának. Megdöbbentő volt számomra, amikor 1979 augusztusában, mint újonc apparátusi dolgozót, ének-zenei szakelőadót egy személyes beszélgetésre hívatott az irodájába, és parancsba adta, hogy Szíjjártó Jenővel a Csemadok KB művészeti osztálya nem köthet semmilyen szerződést. Hiába érveltem, hogy szükségünk van a szakmai tudására, és nincs más ember, aki a kórusmozgalmunk színvonalának növelésében és a karmesterképzésekben a segítségünkre lehetne. A felelet erre az volt: „Végezhet zenei szakmai és módszertani tevékenységet, de csak társadalmi munkában, ingyen!” Én ennek is módfelett örültem akkor.

1979 szeptemberétől próbáltam őt „visszacsempészni” a felvidéki magyar zenei életbe, a tanítók énekkarába és a kórusmozgalomba. A járási, megyei és a központi népművelési intézetekben tevékenykedő ismerőseim és barátaim segítségével sikerült azt is megoldani, hogy a rendezvényeinkre (Kodály Napok, Csengő Énekszó, Zendülő Ének kórusfesztiválok, ezek járási, megyei és központi fordulói) Jenő bácsit ők hívják meg módszertani és szakmai előadóként, ebből adódóan ők is fizették ki az elvégzett munkája után járó honoráriumot. Így sikerült elérnem, hogy Lőrincz tilalmát betartva, Szíjjártó Jenővel szinte hetente találkozhattunk. Néha, a közép- és kelet-szlovákiai régiókat járva, több napot együtt töltöttünk. A szállításáról személyesen gondoskodtam, saját autómmal utaztunk egy-egy rendezvényre zsűrizni vagy karmesterképzéseket, ének-zenei szakmai tanfolyamokat megvalósítani. Ettől kezdve a felvidéki kórusmozgalom aktív tagja lett. Sikeremet annak köszönhetem, hogy a feleségével, Ilonkával, aki egy vasárnapi ebédre szóló meghívással tisztelt meg 1979. szeptember elején, ahogy Pozsonyba kerültem, találkozott a célunk: Szíjjártó Jenő tehetségét a felvidéki magyarság szolgálatába kell állítani. Az ebédre már úgy érkeztem, hogy három (Gyurcsó István, Csontos Vilmos és Dénes György) verseskötet lapult a táskámban. Az ebéd után a család magunkra hagyott minket, igaz, meghallgattuk még közösen zongorán egy Bach-művet Jenő bácsi előadásában. A felesége árulta el utána, hogy Bach fugáit és motettáit idős kora ellenére naponta játssza, gyakorolva a szerző egyedi dallamszövését és harmóniavilágát, annak érzelmekre kifejtett hatását, és frissítve ezzel saját memóriáját is. A mellőzése éveiben ezekhez a művekhez menekült lelkivigaszért.

A pozsonyi második találkozásunk végre nem volt eredménytelen. A tanítók énekkara számára megrendeltem tőle Gyurcsó István versének megzenésítését, az Anyai szót. Régi álma volt az akkori Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara (CSMTKÉ) tagjainak, hogy a két kórusalapító egy szerzeményben szólaljon meg a kórus repertoárjában. 1984 őszére, a tanítókórus megalakulásának 20. évfordulójára terveztük bemutatni a kórusművet. Megbeszéltük azt is, hogy több kórus is szeretne tőle szerzeményeket kapni, kimondottan azzal a céllal, hogy azt a megalakulásaik évfordulóján szeretnék az ő jelenlétében bemutatni. Két ilyen megrendelés volt még a tarsolyomban. Egyik Jarábik Imrétől a Dunaszerdahelyi vegyeskar, a másik Hecht Annától a somorjai gimnázium leánykórusa részére, amelyek megírását Jenő bácsi elfogadta. Ezen felbátorodva, a Csemadok őszi ének-zenei szakbizottsági ülésen felhívással fordultunk a kórusokhoz, hogy kérjenek szerzeményeket Jenő bácsitól, és segítsék őt szöveggel, vers vagy népdal kiválasztásával a művek megszületésében.

Ahogy a bevezetőben jeleztem, nem ez volt az első pozsonyi találkozásom Jenő bácsival. Az első 1965 áprilisában történt, akkor a Csehszlovák Rádió Vajansky rakparton (régen Justi-sor) levő stúdiójában fogadott, ebédidő alatt. Akkor még a Csemadok nyitrai járási irodájában dolgoztam helyettesítő közönségszervezőként, és Jenő bácsinak a nálunk hagyott személyes kottatárát vittem vissza, miután a márciusi CSMTKÉ-összejövetelre már meg sem hívták Nyitrára. Akkor is megbízatást teljesítettem, a kórus férfikara kért meg, hogy a találkozást használjam ki arra, hogy engedélyt kérjek tőle egy tiltakozás megszervezésére az énekkarból történt eltávolítása miatt. Ez a találkozás nem volt sikeres. Megköszönte a visszajuttatott kottákat, de a tiltakozás megszervezéséről nagyon határozottan lebeszélt, sőt az ötletét is dühösen fogadta. Tudta, hogy csak erre várnak azok, akik a félreállításában érdekeltek voltak. Őt lázításért, minket és a kórust a sztrájkért tiltottak volna el a pedagógiai tevékenységtől, a CSMTKÉ-t pedig megszüntették volna. Ma is fülemben cseng a kitörése: „Ebben a történetben nem az én személyem a fontos, hanem a kórus, azt pedig nem hagyom megszüntetni!” – mondta. Akkor még nem ismert annyira, bár a CSMTKÉ első két összejövetelét Nyitrán közösen valósítottuk meg Gyurcsó István szervező titkár segítségével. Lehet, hogy akkor provokációként fogadta a tiltakozás ötletét. Mai ismeretem szerint, a legbölcsebb választ kaptam tőle, amit erre akkor adhatott. Ebben a történetben is tetten érhető emberi hitvallása és érett, egyedi humanizmusa.

Haláláig, mindössze hét év adatott meg neki, hogy az 1953-as termékeny alkotói éveinek időszaka visszatérjen, főleg a nekünk írt szerzeményekben. Szíve 1986. július 28-án, néhány nappal 67. születésnapja után szűnt meg dobogni. Neve és zenéje műveiben él tovább. Emlékét a nevével fémjelzett zenei rendezvények szervezésével igyekszünk minden évben mély tisztelettel megőrizni.

Szíjjártó Jenőről készült egy dokumentumfilm is, amelyet az alábbi ablakban tekinthetnek meg: