A hatalmas végletek hivatása ez
Tavaly volt negyvenéves a felvidéki magyar színjátszás egyik legmarkánsabb képviselője. A maga útját járja, tehetségét hatalmas szorgalommal és alázattal ötvözi, aminek eredményeként el tudja varázsolni közönségét. Már eddig is több díjat kapott, amelyek közül kiemelkedik a DOSKY 2015 és a legutóbb, március 15-e alkalmából odaítélt Jászai Mari-díj. Gál Tamás színművész, a Csavar Színház alapítója nemcsak a Felvidéken, de Magyarországon is rengetegszer lép a világot jelentő deszkákra.
Huszonvalahány évvel ezelőtt, negyedikes gimnazista korodban egy csoportos beszélgetés során azt kérdeztem tőled, mi leszel, ha nagy leszel, melyik pályát választod? Magabiztosan vágtad rá, hogy színésznek készülsz. Ezért adja magát a kérdés, nem bántad meg?
Nem is nagyon lehettem volna más. Úgy nőttem fel, hogy kiskoromtól csak ezt a pályát tudtam magamnak elképzelni. Hatéves koromban meghallottam Pilinszky versét, a Fabulát, amit a nagynéném gyakorolt a Jókai Napokra, és az annyira elvarázsolt, hogy akkor eldöntöttem, színész leszek. Erre rásegített, hogy az alapiskolában színjátszó körbe jártam, ami folytatódott a középiskolában is. Onnét pedig egyenes út vezetett a színművészeti főiskolára. Nem állítom, hogy ez könnyű szakma, hisz örömmel és bánattal jár együtt, akárcsak bármelyik más. A hatalmas végletek hivatása ez, és nem jó, ha az ember elbízza magát. S lassan már kezdem elhinni, hogy nem játszhatok el minden szerepet, amit megírtak. (nevet)
Pályádat kőszínházakban kezdted, szép alakításokkal, de viszonylag hamar eldöntötted, hogy inkább a saját utadat járod, létrehozol egy színházat. Miért választottad a kacskaringósabb utat, hogy stílusosak legyünk, tettél egy csavart, és alapítottad meg a Csavar Színházat?
Talán az a hatalmas szabadságvágy, ami állandóan bennem munkál. Most is magyarországi turnén vagyunk, ma este például Mátészalkán lépünk színpadra. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család, de ez nem jelenti azt, hogy ne állnánk ugyanolyan komolyan az előadásokhoz, mint a kőszínházakban, csak ami előtte és utána van, az sokkal bensőségesebb. Nem is szólva arról, hogy hatalmas a darabválasztási szabadságunk. Azt próbálunk, amit akarunk, amit szeretnénk, míg a nagy színházaknál a szerepet kiosztják az emberre, ha örül, ha nem, a darabot és a rendezőt is más választja ki. Az idén tízéves a Csavar Színház, ahol gyakorlatilag mindent saját magunk csinálunk. A legtöbb díszletet és jelmezt is mi magunk készítjük, bár szerencsére nagyobb produkciók esetén van segítségünk a kőszínházaktól. A Buda halála bábjait például kimondottan magam akartam kifaragni, mert szeretek farigcsálni, pihentet. Szerencsére az elmúlt évek kemény munkája meghozta a gyümölcsét, népszerűvé vált a színházunk, emiatt rengeteg meghívást kapunk. Évente 200-250 előadást játszunk, és gyakran nem akármilyen helyeken. Hétvégén például a Szlovák Nemzeti Színházba visszük a Jelenetek egy házasságból című produkciónkat, de megyünk a Pesti Vigadóba is. A minőségi színészi játék mellett nagy előnyünk, hogy kis színház révén könnyen „mozgathatók” vagyunk, beleértve a díszleteket is.
Mostanában egyre többet hallani a hetényi Csavarcsűrről, aminek az építése nemrég kezdődött. Milyen célt fog szolgálni?
Régi álmunk volt, hogy legyen a Csavar Színháznak egy tere, ahol tudunk próbálni, és ahol kisebb kulturális események is otthonra találhatnak. Egy magát megnevezni nem akaró úr segítette az első lépéseket, az ő adományának köszönhetően letettük az alapokat, és megszereztük az építkezési engedélyt. Most önerőből és adományokból – a közösségi oldalon is keressük a támogatókat – szeretnénk folytatni az építését. A Jászai Mari-díjjal járó pénzjutalmat is beletesszük az építkezésbe. A Csavarcsűr tulajdonképpen egy próbatér, ami sok mindenre, kísérletezésre is lehetőséget nyújt. Eddig a legnagyobb gondunk mindig az volt, hogy a darabjainkat folyton másutt próbáltuk, órákat utaztunk el naponta. Ezt az időt, ha elkészül, megspórolhatjuk magunknak. A Csavarcsűr tulajdonképpen egy műhely lesz, ahol elkészülhetnek az előadások. Jelentősége lesz az épületnek abból a szempontból is, hogy Hetényben nincs kultúrház, viszont egy olyan falu, ahol nagyszerű előadóművészek élnek, gondolok itt Écsi Gyöngyire, vagy az iskolai színjátszókra, akik a Duna Menti Tavaszon rendszeresen sikeresen szerepelnek. Valamint helyet adna a lovas színjátszó tábornak, táncházat, kiállítást, népzenei, világzenei és komolyzenei koncerteket is tervezünk. Úgyhogy ez a fából készült fedett tér használatban lesz, az biztos.
Egyre több szó esik mostanában a harmadik tervezett kőszínházról, ami Dunaszerdahelyen lenne. Sokan ellenzik, mondván, nem tudna megélni, te viszont köztudottan nagy pártolója vagy. Hogyan tudna jól működni ez a színház?
Szerintem a több mint 400 ezer felvidéki magyarnak kevés a két kőszínház, hiszen az erdélyi egymillió magyarnak tizenvalahány színháza van, vagy például a vajdasági magyaroknak – akik kétszázezren vannak – is van három. Mi, felvidéki magyarok el bírnánk tartani még egy kőszínházat, persze sok függ attól, hogy milyen is lenne. Olyan színházra gondolok, amely a kicsit távolabbi vidékről is bevonzaná az embereket. Meggyőződésem, hogy egy harmadik színház léte akár nyereség is lehetne. Ráadásul, legalábbis ahogy én képzelem el ezt az új színházat, azt nem lehetne összehasonlítani egyik nagy színházzal sem. Eleve kisebb lenne, maximum 8-9 szereplős darabokkal a repertoárján, afféle művészszínház, ugyanakkor rendkívül szórakoztató is és rendkívül mobilis. Rugalmas színház, amely bárhova könnyen el tudna utazni az előadásaival.
A legjobb férfikorban kaptad meg a Jászai Mari-díjat, ami kimondottan szakmai elismerés. Egy ilyen díj után változik valami? Hogyan tovább a pályán?
Ugyanúgy, mint eddig. Rajtam ez nem fog változtatni. Nagyon örülök a díjnak, de úgy kezelem, mint a születésnapokat. Elmúlik, és dolgozni kell tovább, ha lehet, még jobban. A mi művészetünk a pillanat művészete. Ezért sosem szabad elbíznia magát az embernek, ha valamit elér a szakmájában.
Köztudott, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Melletted gyakran a színpadon is ott áll a feleséged, Kiss Szilvia, akivel a Csavar Színházat is együtt éltetitek. Hogy működik ez a ti huszonnégy órás összezártságotok?
Nélküle el sem tudnám képzelni ezt az egészet – sem a szakmát, sem az életemet.
Három gyermeketek közül melyiket fertőztétek meg a színészettel?
A nagylányunkat. Ő már a jövőre esedékes felvételire készül, izgulunk érte és szorítunk neki. A tizennégy éves fiunk még nem döntötte el, hogy milyen pályát választ. Hatéves kislányunk viszont elég határozottan mondogatja, hogy ő állatorvos szeretne lenni.
Mivel tudsz kikapcsolódni, feltöltődni, hisz erre a művészembernek igencsak nagy szüksége van?
Rendkívül sok kikapcsolódási lehetőségem van, amiért sehova sem kell elutaznom. Hetényi otthonunk nekem maga az oázis, ahonnét nem szeretek elmenni. Öt kutyánk, három lovunk van, és ott a nagy kert, ahol mindig akad tennivaló. A házunkban levő szauna, amelyet saját kezűleg készítettem, pedig egy olyan hely, ahol Szilvivel nemcsak kiizzadjuk magunkból a gondokat, de ott ötletelünk, relaxálunk is. Nagyon jól érezzük magunkat a házunkban, amibe sok energiát fektettünk az elmúlt években és igazi otthonunkká vált.
Megjelent a Magyar7 2018/13.számában.
