A gyümölcsöző kapcsolat sok munkát igényel

Igazgató úr kanyargós, mégis megszakítás nélküli életútja, melynek állomásai Ipolyság, Pozsony, Szeged, Budapest, Varsó, Pozsony, az építkezésről szól. 1978-ban diákként hagyta itt Pozsonyt, ahová több évtized után térhetett vissza.

Annak idején nagy hátizsákkal mentem el Pozsonyból, részképzésre Szegedre. Azt hittem, átmeneti időre, de a politikai események úgy hozták, hogy már nem térhettem vissza. Hogy olyan hosszú idő után négy éve visszatérhettem, Máraival szólva, ajándék volt a végzettől. De inkább a gondviseléstől. Annak idején a politikai aktivitásom miatt nem térhettem vissza. Kedves tanárom figyelmeztetett, hogy elkészült a kirúgásom dokumentációja, csak a kézbesítésre vártak. Ezért Szegeden folytattam a tanulmányaimat. Aztán jött a lengyel Szolidaritás-mozgalom, amibe jó volt belecsobbanni, mert amit ott láttunk, az az álmaink megvalósulása volt, a szabad diákönkormányzatokkal, a független szakszervezetekkel, a társadalmi reformmozgással. Nagyon sűrűn jártam Lengyelországba. Mondhatom, hogy ami akkor oda vonzott, azóta sem veszített az erejéből.

A lengyelországi aktivitása miatt Szegedről is távoznia kellett.

Kristó Gyula, az egyetem rektora nagyon emberségesen közölte, hogy nem tudja tovább tartani az elbocsátásomat. Jó szívvel gondolok rá vissza, hiszen nyilván ismerte a szerveknek a velem kapcsolatos tevékenységét, s így tulajdonképpen megóvott a kirúgástól. Budapesten tudtam befejezni az egyetemet szociológia–történelem szakon. De a Felvidékre nem térhettem vissza.

Hogyan értékeli az itt töltött négy évet? Sikerült megvalósítania a terveit? Mennyiben borította fel az elképzeléseit az Intézetben lezajlott szerkezetváltás?

A struktúra változása nem volt egyszerű, hiszen a négyéves ténykedésemet szinte kettévágta a tény, hogy a Balassi Intézet megszűnt önállóan működni, és a nagykövetség alá lett rendelve. Míg korábban a kulturális minisztériumhoz, illetve az EMMI által létrehozott Balassi Intézethez tartoztunk, most már a külügy a felettesünk. Ez új helyzetet teremtett.

Hosszú évek után milyen érzésekkel jött vissza Pozsonyba?

Nagyon nagy örömet éreztem, de hamar rá kellett döbbennem, hogy ez a Pozsony már nem az a Pozsony, amit itthagytam harminc évvel ezelőtt. Az akkori szellemi központból periféria lett, inkább szórványterületté vált. Emlékszem, annak idején milyen nehéz szívvel tekintettem azokra a területekre, akár Csehországban járva is, ahol már csak az idősebb generáció tartja fontosnak az aktív kulturális jelenlétet. Azt kellett tapasztalnom, hogy Pozsonyban is kialakult egy szórványmagyar lelkület, hiányoznak a fiatalok, hiányzik az a pezsgés, amit a mi generációnk képviselt. Persze vannak kivételek, például a Selye János Klub, de szomorú szívvel látom, hogy a JAIK például alig-alig mutat életjelet. Amit itt tenni lehet, életben kell tartani a zsugorodó magyar közeget, kulturális injekciókkal lehet próbálkozni. Ezért igyekeztem többek közt a lehető legszínvonalasabb magyar kulturális produkciókat elhozni ide. Másrészt fontosnak tartom, hogy sikerült a helyi szervezetekkel jó munkakapcsolatot kiépíteni. Az volt a krédóm, hogy a Pozsonyi Magyar Intézet egyrészt intézet legyen, a pozsonyi magyar társadalmi szervezeteket, kezdve a cserkészekkel, a katolikus közösségekkel egészen a Pozsonyban dolgozó magyarok klubjáig mindenkit nagyon szívesen befogadtam az intézetbe. Elég volt egy hívó szó, s bármilyen kulturális rendezvénynek nagyon szívesen adtam otthont. Ezek a szervezetek szinte egymásnak adták a kilincset a régi intézetben. Ezt most már nem nagyon lehet megcsinálni. S természetesen fontosak a személyiségek is. Itt vannak a felvidéki magyar kultúrának olyan egyéniségei, mint Tőzsér Árpád, Koncsol László, Duba Gyula, Cselényi László és mások. Örültem, hogy ezeknek az alkotóknak a munkásságára kicsit rá lehetett irányítani a figyelmet.

Elég paradox, hogy a pozsonyi magyarságot egy Budapestről jött kultúrdiplomatának kell „összegereblyéznie”. De ezen az erőfeszítésen túl több kézzelfogható lenyomata is van az ön itteni ténykedésének.

Örülök, hogy sikerült elhelyezni a Pozsonyból ’45-ben elhurcolt magyarok emléktábláját, és a Pozsonyi Kaszinó falára is felkerülhetett Széchenyi István magyar emléktáblája, amely hosszú évtizedek után az első magyar emléktábla a szlovák fővárosban. Szomorú tény, hogy annak idején még Bartók Béla emléktábláját sem lehetett magyar szöveggel ellátni. Ugyanakkor látni kell, hogy van egy olvadás a szlovák–magyar viszonyban, s én próbáltam ennek egyik szorgalmazója vagy erősítője lenni, hiszen a tevékenységem egyik iránya a szlovákok felé történő kultúraközvetítés is volt, s nemcsak azért, mert ennek eljött az ideje. Szeretném hangsúlyozni, ez nem pótcselekvés, hogy ezzel akarnánk a szőnyeg alá söpörni a felvidéki magyarság gondjait. Azt gondolom, hogy a kettő nem kizárásos alapon működő folyamat. Az őszinte viszonyhoz igenis az kell, hogy legyenek partnerek, és a partnereknek el kell mondani a problémákat, nem lehet elhallgatni őket, mintha nem lennének. A kulturális diplomáciának, azt hiszem, hidakat, bizalmat kell építenie, partnereket kell keresnie.

Több jelentős eredményt tudhat maga mögött a szlovák–magyar kapcsolatok építésében.

Igen, ez így van. Például sikerült Pozsonyba elhozni a Magyar Állami Operaházat. Ez nem valósulhatott volna meg a szlovák opera közreműködése nélkül. Összehoztam a két állami intézmény vezetőit, és kiderült, hogy szükségük van egymásra, hogy a szlovák balett is szívesen fellépne Budapesten. Ehhez a legjobb út, ha együttműködési szerződést írnak alá. Ez létre is jött, s azóta is működik ez a cserekapcsolat.De szintén intézményesített együttműködésre került sor a magyar és a szlovák építészek között, Hugyecz László Besztercebányán született építész évfordulója kapcsán. Hogy ezt a két szövetség abszolút feszültség- és indulatmentesen tudta kezelni, példaértékű lehet az együttműködésre. A harmadik nagy fegyvertény a magyar és a szlovák írószövetség együttműködési szerződésének a megkötése volt, amire most, júniusban került sor. Ez is reveláció volt mindkét fél számára, hogy meg lehet jelentetni egymás nyelvén a kortárs költőket, írókat, köteteket lehet tervezni közös kiadásra. Nem elég arról beszélni, hogy jó a viszony, hanem az intézményesülés útján is el kell indulniuk a kulturális kapcsolatoknak, az élet lehető legtöbb területén. Kevés szó esik például arról, hogy Szlovákia a második legnagyobb gazdasági partnere Magyarországnak. Ez azt mutatja, hogy ebben a régióban egymásra találnak a gazdasági szálak is, amelyek egymást erősítik. Túl kicsi ez a régió ahhoz, hogy egymással konkuráljunk.

Ez a régi időkben is működött, „csak” vissza kell találni a gyökerekhez.

Így van, de dolgozni kell, mert a dolgok nem mennek maguktól. Számomra a legnagyobb felismerés, hogy nagy energiát kell befektetni, jelen kell lenni a magyar és a szlovák közegben, másképpen nem megy. De az eredmény magáért beszél. Fantasztikus élmény volt például egymás mellé ültetni egy magyar és egy szlovák beszélgetőpartnert, akár politikai, akár az egymásra utaltság témájában, megtapasztalni, hogy a másikat meg kell hallgatni, mert neki is lehetnek gondolatai, amelyek számomra is értékesek lehetnek.

Gondolom, a sikerek mögött rengeteg munka volt, s akadtak csalódások is.

Négy év után most kezd gyümölcsözővé válni a kapcsolat. A Literárny týždenníknek például a múlt heti száma közölte a Magyar Kulturális Napok teljes programját, s ugyanebben a számban kortárs magyar költők versei jelentek meg szlovák fordításban, a nagykövet úr előszavával. Ilyen mellékletet már tavaly is sikerült megjelentetni, ám az idén már ők maguk jelentkeztek, hogy szívesen hoznának egy ilyen mellékletet. Tehát idő, türelem és jó szándék kell, ez a hármas elkerülhetetlen a kapcsolatépítésben.

Ezt az örökséget hagyja itt az utódjának.

Igen, ezt mindenképpen folytatni kell, erre vagyunk ítélve. Ahogy Esterházy is mondta: egyikünket sem fognak a Holdra kitelepíteni innen. Rajtunk múlik, hogy korrekt partneri viszony legyen köztünk, de ebbe energiát kell belefektetni. A jó dolgokért mindig meg kell dolgozni. Ennek felismerése persze mindkét félnek a feladata, de azt hiszem, egyre több olyan szlovák értelmiségi van, aki felismeri, hogy nem tudunk továbbmenni a gyűlölet és a hátrányos megkülönböztetés, az egymás ignorálása útján.

Távozása után, gondolom, nem szakadnak meg az itteni szálak.

Nagyon sok dolog van, ami félbemaradt, amit szeretnék befejezni. Gondolok itt elsősorban szlovák könyvek magyar kiadására, a magyar irodalmi élet folyamatos jelenlétére itt, Szlovákiában. Sok feladatot vállaltam, hogy segítek, ezért szeretném otthonról is egy ideig támogatni ezeket a kapcsolatokat, és biztatni az utódomat abban, hogy folytassa ennek a kapcsolatrendszernek az építését. A visegrádi együttműködésnek is akkor van értelme, ha nemcsak a politikusokat érinti. Szeretném megköszönni minden intézménynek az együttműködést, a sajtónak, hogy jelen lehettünk a programjainkkal, hogy tudósítottak a rendezvényeinkről, a támogatóknak, akik segítették a munkámat. Van egy kis lelkiismeretfurdalásom, hogy nem tudtam többet tenni. De valamit talán törlesztettem abból a rengeteg adósságból, amit a szülőföldtől kaptam ifjúságom színterein.

Megjelent a Magyar7 2019/26.számában.