Úttörő volt a magyar borászat fejlesztésében Széchenyi István
1818 szeptemberében Korfu környékén például feljegyezte: „Zante legjobb borát verdeának hívják, és meg vagyok győződve róla, hogy az a bor, amelyet Bécsben madeira gyanánt veszünk meg, mind a jón szigetekről vagy Marsalából való.”
Szicíliai utazásán megismerkedett John Woodhouse angol kereskedővel, aki a 18–19. század fordulóján forradalmasította a marsalai borászatot. A sherry és a portói mintájára brandyvel keverte a bort, így újabb világmárkát hozott létre. Széchenyinek tetszett a bátor elhatározás, a Világban is hosszan ecsetelte az eljárást.
Széchenyi korszerű marketingszemlélettel tekintette a hazai borászat helyzetét, és mindenekelőtt a nemzeti elbizakodottságtól óvott. Felfigyelt arra a magyar sajátosságra, hogy a külföldi vendégeket kínáló magyar gazda elvárja, hogy borait sűrűn és lelkesen dicsérjék: „Valyon a’ külföldinek itéletét bora iránt hogy tudja meg a’ nagyobb rész? Ebédre hija, jól és szívesen tartja, ’s az idegennek tetszik is bora, mert tagadhatatlan, – igen sok jó boraink vannak – hanem a’ házi gazda ezzel nem elégszik meg, de kótyavetyére bocsátja a’ dolgot. ’S hát nem jobb-e ezen bor, mint a külföld zagyvált, pálinkás Bordeaux, Madeira, Alicante stb. keveréki?’ Erre semmi felelet, de továbbíttatik a zaklatás: ’no, hát mondja meg az Ur, nem sokkal jobb-e ’stb. s most kérdem továbbra is hallgasson e vagy mit feleljen erre a’ vendég?”- írta naplójában Széchenyi.
Széchenyi István a magyar bor külföldi forgalmazásának három fő akadályát említette: a rossz palackozást az ehhez kapcsolódó nehézkes szállítással, a különféle csalásokat és manipulációkat, valamint a hazai fajták rendszerezésének hiányát. Az elsőt annyira a szívén hordozta, hogy még magánleveleiben is vissza-visszatért rá. 1835-ben például tokajit küldött James Watt fiának, és reményét fejezte ki, hogy épségben megérkezik, de romlatlanságáért nem vállalt felelősséget, mert mint írta, „mi magyarok általában nagyon rossz pincemesterek vagyunk”.
A magyar borok rendszerezése, áttekinthetősége voltaképpen egész életében foglalkoztatta a nagy grófot. A Világban részletesen felvázolt borstatégia központjának az akkor frissen felállított intézményt, a Nemzeti Casinót szánta. Széchenyi a magyar gazdák legkiválóbb boraiból egyfajta látványpincészetet tervezett a külföldi kereskedők számára. Ebben a pincében nagyobb tételben vásárolni nem lehetett volna, inkább belfogyasztásra és kóstolásra kínálták a több tízezer palackot az érdeklődő külföldieknek. Természetesen többről volt szó, mint egyszerű lerakatról: az új egylet koordinálta volna a magyar bor kivitelét. Széchenyi külföldi pincemestert kívánt az intézmény szakmai vezetésére, a kaszinó részéről pedig háromtagú testületet bízott volna meg a felügyelettel.
Komoly „lobbizásba” fogott, magyar mágnásokat és nagyurakat keresett meg, hogy anyagilag támogassák a pincészet létrehozását. Sőt, 1828-ban a hazai bortermelés emelésére a Nemzeti Casino pályázatot hirdetett- írja a történelemportál.hu.
A Nemzeti Casino pincészetét végül nem sikerült nemzeti mintapincészetté, a magyar kivitel zászlóshajójává emelni. Széchenyi István azonban újabb és újabb ötletekkel kívánta serkenteni a kereskedést. Időközben megismerkedett Gyürky Antallal, a Borászati Lapok kiadójával, akire eredetileg egy cenki borospince vezetésétkívánta rábízni, majd arra kérte, hogy kutassa fel és gyűjtse össze Magyarország legjobb borait. Az akció látványos kudarccal végződött, mint Széchenyi elpanaszolta egy későbbi levelében: „a küldött bor részben kifolyt, részben romlott (…) a célba vett bor dolga körül minden kedvemet elvesztém.”
Amikor megtudta, hogy a borásznak húsz évvel fiatalabb felesége van, Széchenyi bizalma Gyürkyben is megrendült. Széchenyi 1860. január 7-én azzal az ürüggyel szabadul meg Gyürkytől, hogy a borvásárlásra szánt pénzt inkább a nagycenki templom építésére szándékozik fordítani”. Kapcsolatuk megromlása ellenére Gyürky Antal 1860-ban a Borászati Lapokban szép nekrológban búcsúzott a legnagyobb magyartól: „Nem egyszer volt szerencsém, a halhatatlan nagy férfi küszöbét átlépni, s órákig áhítattal hallgatni borászatunkat érdeklő, mély tudományt és megfoghatatlan bő tapasztalást bizonyító arany szavait.”
Széchenyi 1857-ben Béla fiához címzett intelmeiben valóságos kötelességként szabta meg a gazdálkodást: „Hányszor a lelkedre kötöttem, hogy foglalkozzál bortermeléssel. Beszélhettem, ameddig jólesett, Te azonban hallgattál, és nem tettél érdemben ’semmit’. A borügyben, amint már említettem, hasonlóképpen amit tettél nem különben annyi, mint semmi! Pedig csak Te fogod élvezni a tervezett vállalat nyereségét, én bizonyosan nem; mert mire gyümölcsöt hoz, már régen a föld alatt leszek.”
A kudarcok ellenére Széchenyi élete utolsó napjáig foglalkozott a magyar borral. Végrendeletében díszserleget ajánlott fel a kaszinónak, amelybe minden esztendőben a legjobbnak választott magyart bort kell tölteni, és a serleg „emlékére évenként üríttessék”.