Trianon homályos mozzanatai

A trianoni békeszerződés a 20. századi magyar történelem egyik legtragikusabb eseménye. A magyaroknak nem csupán a háborús vereséggel kellett szembenézniük, hanem az ország „megcsonkításával” és a gazdasági és az infrastrukturális rendszer összeomlásával is. Szellemi terhet jelentett a szerződéssel járó megaláztatás, az idegen megszállás, valamint mindennek a feldolgozása. A szerződés a nemzet oly nagy részét szorította az országhatáron kívülre, hogy mindezt sem a tudomány, sem pedig a politika nem tudta a közvélemény számára elfogadhatóvá tenni.

A trianoni békeszerződés értelmében a Magyar Királyság területének mint­egy kétharmadát veszítette el, és lakosságának száma a közel 20,9 millióról 7,6 millióra csökkent. A történelmi Magyarország területén a magyarok az össznépesség mintegy felét tették ki, és az elcsatolt területeken élők többsége nem magyar nemzetiségű volt. Ugyanakkor az új országhatárok nem követték a nemzetiségi határokat, így 3,2 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain. Az ezredforduló idejéről származó népszámlálási adatok szerint a környező országokban élő magyarok száma nem éri el a 2,5 milliót. Erdélyben 1,4 millió magyar él; Szlovákiában 525 ezer; a Vajdaságban 290 ezer; Kárpátalján 151 ezer; Horvátországban 16 ezer; Ausztriában 6 ezer; Szlovéniában pedig 5 ezer. A határon túli magyarok száma folyamatos csökkenést mutat, amely a rossz demográfiai mutatók mellett az elvándorlásnak is betudható.

Több történész, köztük Jeszenszky Géza úgy véli, elkerülhető nem, legfeljebb enyhíthető lett volna a Habsburgok oldalán az első világháborúban szerepet vállaló Magyarország szétszabdalása. A Trianonhoz vezető út nézete szerint a magyar balsors meg­nyilvánulása volt, de hiba lenne egy magyarellenes világ-összeesküvést sejteni a tragédia mögött. Mások meg vannak győződve ennek ellenkezőjéről. Talán azért is nehéz feldolgozni Trianon traumáját, mert a döntés háttere kevéssé van megvilágítva.

A Trianonról szóló történeti diskurzus több elméletben élt tovább, és ezek között olyan meseszerű elbeszélések születtek, amelyek túlélték az elmúlt közel száz évet és még ma is befolyásolják vagy meghatározzák a társadalom egy részének történelmi tudatát. Olyan legendák is születtek, melyeket sem bizonyítani, sem megcáfolni nem lehet, gyakran nehezen megfoghatók, szájhagyományként éltek, emlékiratok vagy újságok hasábjain bukkantak fel, de tulajdonképpen igazak is lehetnének - írja Ablonczy Balázs Trianon-legendák című legújabb könyvének előszavában, amely e mondák feltárására és elemzésére törekszik.

Ilyen például a "Vajon pontosan hol írták alá az elő világháborút lezáró békeszerződést?" kérdésének problematikája. A dátumban mindenki egyetért, amely nem más, mint 1920. június 4. Azzal kapcsolatban viszont, hogy a magyar békeszerződéseket pontosan hol szignálták, zavar mutatkozik mind a köztudatban, mint a tudományos feldolgozások lapjain. Kezdetben úgy tűnt, hogy a magyar békeszerződést is Neully-ben írják majd alá, a Trianon-palotát csak 1920. május végén említette meg a francia külügyminisztérium a párizsi magyar képviselet vezetőjének.

Kézenfekvő tehát, hogy a szerződés a Trianon-palotában lett szignózva. A helyzetet azonban tovább bonyolítja, hogy a versailles-i kastély kertjében két Trianon-palota is található. A Pannon Enciklopédia a magyar történelmet tárgyaló részénél a képen a Kis- Trianon-palota szerepel a következő aláírással: „A versailles-i Trianon-palota”. Számos kézikönyv és útikönyv is ezt az épületet tekinti a magyar békeszerződés megkötésének helyszínéül.

Ugyancsak a kisebbik palota szerepel számtalan könyv-, és DVD borítón, újságillusztrációkon, annak ellenére, hogy a mértékadó szakmunkák javarészt a Nagy-Trianon-palotát nevezik meg az aláírás helyeként. Feltehetően kompromisszumos az a megítélés, miszerint a békeszerződést a „versailles-i Kis Trianon-kastélyt a Nagy Trianon palotával összekötő csarnokban” írták alá. A nézőpontot nagymértékben csorbítja, hogy a két palota közti távolság legalább 500 méter és több természeti és mesterséges akadály lehetetlenné teszi bármiféle csarnok létét. A Kis-Trianon elleni legfontosabb érv talán, hogy a palotában nincs akkora terem, ami egyszerre befogadta volna az aláírásra összegyűlt diplomatákat.

A korabeli francia sajtó megítélése egyhangúbb, bár terjedelmükben és hangvételükben különböznek a tudósítások, mégis mindegyik a Nagy-Trianon palotát tekinti a helyszínnek. A magyar békeszerződést az 57 méter hosszú, 7 méter széles Galérie des Cotelle-ben írták alá, 92 évvel ezelőtt.

Sokszor találkozni azzal a nézettel, hogy a francia miniszterelnök azért volt olyan bántó és elutasító a magyarokkal szemben, mert őket okolta fia elrontott házasságáért. A fiatal Michel Clemenceau egy jó nevű párizsi középiskolába járt, majd Svájcban mezőgazdasági tanulmányokat folytatott. Ezután Diószegre került, ahol a Kuffner és Guttmann-féle cukorgyárban kezdett dolgozni. A huszonhét éves és fiú itt ismerte meg a tizennyolc éves, nemesi családból származó Michnay Idát. Eljegyzésükre 1900 szeptemberében került sor, majd egy évvel később házasságot kötöttek.

Igaz, hogy Georges Clemenceau első reakciója nem éppen az örömé volt, de később már pozitívan nyilatkozott az új családtagról: „Michel nagyon jó. A felesége nagyon tetszik”. A fiatal párnak két fiúgyermeke született, Georges és Pierre Clemenceau. Michel nem bizonyult jó apának, hiú volt, kegyetlen és önző. Hazatérése után kétes üzletei csak bonyolították helyzetét, apjával kapcsolatuk megromlott, évekig nem is beszéltek egymással. Házassága nemsokára válással végződött: Madame Clemenceau férje távollétében engedett egy fiatal férfi ostromának, melyről Michel is értesült, azonnal elvált a nőtől, fiait elvitte tőle és mindenféle kapcsolatot megszakított vele. A francia miniszterelnöknek tehát valóban volt magyar menye, de szerepét és jelentőségét mérlegelni kell. 

Clemenceau a magyar politikai elit iránti ellenszenvének születése 1906 és 1909 közöttre tehető, amikor a Harmadik Köztársaság miniszterelnöke lett. „Magyarországon ekkor a függetlenségi-ellenzéki hathetes koalíció kormányzott. A dualizmus ellenzékeként hatalomra jutása eleinte nagy reményekkel töltötte el a francia külpolitika irányítóit. E nagy reményeket a függetlenségi, alkotmánypárti politikusok sem igyekeztek lelohasztani.

Az alkotmányos válság napjaiban a kezdeti francia ellenszenv az újságok lapjain átcsapott magyarbarátságba. A francia külpolitikai elemzők, publicisták abban bíztak, hogy a kormányra került ellenzék kibékül a monarchia szláv csoportjaival és együttesen állnak ellen a további német behatolásnak. Az új magyar kabinet nemzetiségi politikája, Bosznia annexiója, a magyar agráriusok által szorgalmazott, Szerbia elleni vámháború, a szerbiai francia fegyverrendelések elbuktatása azonban hamar felszámolta ezt a francia szimpátiát. A német befolyásnak a magyarok ekkor már nem lehettek egyensúlyai.”

Clemenceau iránti magyar ellenszenv abból is fakad, hogy a magyar küldöttek, a sokszor érdes, kihívó és gúnyos modorát mutató elnökkel találkoztak, ez pedig ellentétben állt az eddig megszokott hanggal. A békekonferenciáról szóló emlékiratában kevés szót vesztegetett a francia miniszterelnök a térségről, illetve a német egységről. Felelőssége és elfogultsága azonban vitathatatlan a szerződés megalkotásában.

Fia válásának körülményei nem kavartak fel benne különösebb indulatokat, mindig is Franciaország érdekeit nézte. A győztes és a szövetséges hatalmak vezetőivel is ilyen gúnyosan bánt. Érzelmei azonban mégsem akadályozták meg abban, hogy Románia javára cselekedjék. 

A trianoni határvonalak kijelölésekor újabb és újabb történetek születtek arról, hogy antant szakértőit hogyan vezették félre az utódállamok képviselői. A kor publicisztikáiban az utódállamok képviselői rendszeresen hamisítókként tűntek fel, akik alig észrevehető patakokat, vízfolyásokat hajózhatónak mondták. Az antanthatalmak pedig kellő tudás hiányában döntöttek a térség sorsáról. A határokat elméletileg etnikai alapon húzták meg, de stratégiai és hatalmi elvek alapján mindig korrigálták őket, olyannyira, hogy az eredeti elképzelések sokszor feledésbe merültek.

Az egyik eset szerint Sátoraljaújhelynél a csehek hajózhatónak hazudták a Ronyvát. Amikor kijött az antant-bizottság felmérni a környéket, a csehek tüzet gyújtottak a patakparton, pokrócot lengettek felette és azt mondták a franciáknak és a briteknek, hogy ott megy egy gőzhajó.

A helyi sajtó egyébként 1919 és 1927 között nem is említhette a hajózhatóság ügyét. A patak mindig gondot jelentett a városnak. Szabályozására csak jóval a háború után került sor, mivel csehszlovák hozzájárulás is kellett hozzá. A kiöntött patak hatalmas károkat okozott a magyar oldalon. Döntés végül 1928-ben született, ekkor kezdődhettek meg az árvíz-mentesítési munkálatok, és ekkor indult meg a szóbeszéd a Ronyva „hajózhatóságáról”.

A Revíziós Liga idegen nyelvű, fényképes brosúrában mutatta be a békeszerződés képtelen helyzeteit: a szétszabdalt majorokat, utakat, birtokokat. Itt szerepel egy kép a Ronyvában fürdő gyerekekkel és egy kutyával, aminek a feje Magyarországon, de a farka már Csehszlovákiában van.

A legenda gyorsan terjed, 1927-től már a fővárosban is beszéltek róla, de legszélesebb ismertséget 1938 őszén szerzett, amikor több újságcikk is megörökítette. A helytörténeti munkákban és a sátoraljaújhelyi sajtóban azonban nem szerepel a hajózható Ronyva képe. Hasonló legendák születtek, Balassagyarmat, Hont és Nógrád vármegyékben az Ipoly folyóval kapcsolatban. Mindkét helyszínen a határ kérdése valóban vitatott volt egy darabig, de nem a folyók, hanem az értékes vasútvonalak miatt.

Ahogy látható, a kötet nem a már jól ismert, mindig hangsúlyozott száraz tényeket adja vissza, hanem új megközelítésben foglalkozik a témával. A legendákat több forrásból igyekszik, hol megcáfolni, hol pedig alátámasztani a szerző.