Tanárai nem fedezték fel Caruso tehetségét

Caruso hangját tanárai először nem találták különösebben ígéretesnek, de képességeit bámulatos kitartással fejlesztette és szüntelenül művelte önmagát. 1899-ben debütált a milánói La Scalában: a műsorváltozás következtében színre került Puccini-operában, a Bohéméletben Rodolphe szerepét énekelte.

Milánó után London, a Covent Garden következett (1902), majd 1904-től a New York-i Metropolitan. Londonban az ismertebb operaénekesek rendszeresen eljártak Guffanti vendéglőjébe, ahol Caruso a művésztársaság központja lett. Korának legismertebb énekese volt, ragyogó, ércesen és mégis selymesen zengő hangjában az olasz hangzás szépségeszménye testesült meg.

Számtalan szerepe közül kiemelkedett Radames alakítása Verdi Aida című operájában - a Celeste Aida kezdetű áriát sokan hallhatták a His Masters’s Voice felvételén. A budapesti Operaházban 1907-ben Radamest énekelte az Aidában. Nem rajta múlott, hogy sikere nem volt teljes. Carusót Budapesten tízszeresére emelt helyárakkal léptették fel - a bevételt a tüdőbetegek javára fordították. A nézőtéren helyet foglaló sznobok másmilyen hangot vártak az énekestől és érzéketlenek maradtak Caruso csodálatosan kulturált éneklése iránt. Valójában a közönség „bukott” meg azon az emlékezetes budapesti estén.

Caruso Nápolyban hunyt el 1921. augusztus 2-án. Élete közvetve számos hőstenor karrierjét ihlette. Mario Lanzát akkor emelte a szárnyára a világhír, amikor őt alakította és énekelte A nagy Caruso című filmben – írja a mult-kor.hu portál.