Szlovák–magyar kapcsolatok: mélyponttól a mosolydiplomácián át a partneri viszonyig
A szlovák–magyar államközi kapcsolatok az elmúlt évtizedben széles spektrumban mozogtak: a tíz évvel ezelőtti rideg szembenállástól a napjainkra jellemző partneri viszonyig. Az alábbiakban annak jártunk utána, miért engedett fel ennyire látványosan a két ország viszonya, s ennek milyen hatásai vannak a szlovákiai magyar közösség mindennapjaira.
Az új évezred első évtizedében Szlovákia és Magyarország kapcsolata többször is olyan mélypont közelébe süllyedt, amelyet elemezni már alig, inkább csak ellenezni lehetett. A 2006‑ot követő ciklusban egyfelől a Fico‑kabinet magyar kisebbséget sújtó politikája, másfelől a Gyurcsány‑kormány „béna kacsa” volta határozta meg a kapcsolatokat. Ebben az erőtérben a magyar diplomácia nem rendelkezett olyan eszközökkel, amelyek a pozsonyi kormányt visszatartották volna a felvidéki magyarság jogállását korlátozó intézkedések meghozatalától. A nyelvtörvény, a dunaszerdahelyi stadionban magyar szurkolókat ért indokolatlan rendőri erőszak, majd a magyar köztársasági elnök visszafordítása a komáromi Duna‑hídról, fagypont közelébe hűtötték le a két ország kapcsolatát.
A feszült viszonyon Gyurcsány 2008 őszi révkomáromi tárgyalása, majd a rákövetkező év tavaszán Fico magyarországi vizitje sem enyhített érdemben.
A magyar állampolgárság könnyített megadására adott durva szlovák válasz 2010 tavaszán még tovább rontotta Pozsony és Budapest viszonyát.
Érdemi változást az államközi kapcsolatokban a budapesti és pozsonyi kormányváltás hozott 2010 derekát követően, igaz a két ország kapcsolatát még az új pozsonyi kabinet felállását követően is hónapokig hidegen tartotta a Fico‑kormány terhes öröksége. A változás jeleként a felek addigi hidegháborúja után mintha a mosolydiplomácia korszaka kezdődött volna el. Orbán és Radičová viszonyát a fagyos korrektség jellemezte leginkább, ami persze már önmagában is előrelépést jelentett a korábbi ciklushoz képest, hiszen a majdani szorosabb partnerség lehetősége sejlett fel benne. A második Fico‑kormány megalakulását követően, a kezdeti bizalmatlanság oldódása után, látványos javulás kezdődött meg a két ország viszonyában.
A napjainkban is formálódó magyar-szlovák partnerség hátterében az Orbán Viktor vezette kormányok Közép‑Európa politikája áll, amely a visegrádi együttműködést kibővítve, a régiót megkerülhetetlen erőközponttá akarja tenni, különös tekintettel az energiapolitikai érdekek összehangolására.
A magyar diplomácia motorja kíván lenni a regionális együttműködésnek, kihasználva azt a szerencsés helyzetet, hogy a nemzeti érdek egybeesik a regionális érdekkel.
Az energiabiztonság megteremtése nemcsak Magyarország, hanem a tágabb régió elemi érdeke is egyben. A 2015‑ös migrációs válság olyan helyzetet teremtett, amely még jobban kidomborította a régió államainak egymásrautaltságát. Bár napjainkra már változott a széljárás, Orbán különutas politikája kezdetben éles ellenkezést váltott ki az Unióban, ezért értékelődött fel Robert Fico többszöri kiállása Orbán mellett. A két vezető politikus között ebben a helyzetben fokozatosan különleges partneri viszony alakult ki, soha korábban nem látott közelségbe hozva Magyarországot és Szlovákiát. Peter Pellegrini múlt heti budapesti látogatása jelzi, hogy bár Robert Fico leköszönt a kormányfői posztról, a magyar–szlovák államközi viszony a közeljövőben vélhetően nem fog lehűlni.
Figyelmeztető jel azonban, hogy a szlovák-magyar közeledés mindmáig megmaradt pragmatikus alapon, óvatosan megkerülve a két országot elválasztó potenciális konfliktusforrásokat: így például a magyar kisebbséget ért korábbi jogsérelmeket, például az állampolgárság kérdését. A szlovák fél továbbra is sziklaszilárdan ragaszkodik a nemzetállami paradigmához, a szimbolikus térben a legcsekélyebb gesztusra sem hajlandó.
Ennek tükrében a szlovák-magyar államközi kapcsolatokban beállt javulást csak szélcsendnek nevezhetjük, nem valódi megbékélésnek.
Az őszinte megbékéléshez kölcsönös gesztusokra lenne szükség a szimbolikus térben is. A magyar fél valami hasonlóval próbálkozott, amikor a prágai tavasz leverésének negyvenedik évfordulóján bocsánatot kért a szovjet intervencióhoz való csatlakozás miatt. Szlovákia részéről adódik a lehetőség, hogy újragondolja a második világháborút követően a dél‑szlovákiai magyarokat ért jogsérelmek kérdéskörét, s a mára inkább már csak szimbolikus tartalmakat hordozó ügyben gesztust gyakoroljon, és bocsánatot kérjen. Ez a lépés valódi áttörést jelentene a szlovák-magyar viszonyban, jelképesen lezárva a múlt egy terhes fejezetét.
Adódik a kérdés, milyen hatást gyakorolt a két ország közeledése a szlovákiai magyar nemzeti közösség mindennapjaira? Tény, hogy az államközi kapcsolatok javulásával együtt járt a szlovák politikai tér és a közbeszéd óvatos átalakulása: a sajtóban és a közéletben visszaszorulóban van a nemrég még nagyon is virulens magyarellenesség.
Tény azonban az is, hogy ezek a folyamatok nem gyakorolnak azonnali pozitív hatást sem a többségi társadalomra, sem közösségünk önazonosságának megerősítésére; nem hatnak érdemben az asszimiláció ellenében.
Ugyanakkor közösségünk egy része mintha nem tudna igazán mit kezdeni az új helyzettel. Lassan eltűnőben egy ellenségkép, igaz, folyamatosan követ bennünket az ördög árnyéka. Nem kevés megoldatlan ügyünk van, a jogbővítésre is várni kell. Lassacskán mégis azzal kell szembesülnünk, hogy egyre inkább rajtunk múlik identitásunk megőrzése. Ez az ország változatlanul nemzetállam, de kezdi elhullajtani tejfogait. Hovatovább kezdi kinőni kamaszkori gátlásait, megáll a saját lábán: már nem akar félni a saját kisebbségeitől. Hamarosan kezdeni kell valamit az új helyzettel, mert az államalkotó nemzet ellenségképe a jövőben már biztosan kevés lesz a dél‑szlovákiai magyarok önazonosságának megőrzéséhez.
(Az írás a Magyar7 c. hetilap 2018/25. számában jelent meg.)
