Száztíz éve született Simon Wiesenthal, a nagynevű nácivadász
Nagy élmény volt számomra, amikor 1995-ben személyesen találkozhattam az általam nagyra becsült Simon Wiesenthallal, aki akkor nyolcvanhat évesen a Comenius Egyetem meghívására Pozsonyba látogatott, és ebből az alkalomból sajtótájékoztatót tartott, pontosabban: baráti beszélgetést folytatott a meghívott újságírókkal.
„Biztos voltam benne, hogy a nácik elvesztik a háborút” – mondta akkor. „A koncentrációs táborban gyakran mondogattam barátaimnak, hogy legalább 15 perccel szeretném túlélni a nácik vereségét. Semmi már nem érdekelt. A háborúban elvesztettem egész családomat – akkor még nem tudtam, a feleségem a túlélők között van-e.”
A szabadulás után, amint egészségi állapota engedte, felvette az együttműködést az amerikaiakkal a háborús bűnösök kézre kerítése ügyében. Akkoriban sokan vállalkoztak erre a feladatra, de többségük egy-két éven belül feladta. Ő azonban kitartott, s az általa felderített bizonyítékok sok háborús bűnös elítélését igazolták. Csak 1945 végén találkozott feleségével, akiről azt hitte, hogy már nincs az élők sorában. Egy év múlva kislányuk született.
Simon Wiesenthal sohasem hagyott fel a háborús bűnösök felkutatásával, akkor sem, amikor egyre inkább kiéleződött a hidegháború az USA és a Szovjetunió között és mindkét fél részéről csökkent az ez irányú érdeklődés. Sőt több kelet-európai országban azzal vádolták, hogy segíti a németek rehabilitációját.
„E tekintetben az NDK volt a legrosszabb. 1968-ban közreadtam egy dokumentációt a kelet-német sajtóban. Felfedtem, hogy sokan vannak, kik csak az igazolványuk színét és elnevezését változtatták meg, és máris antifasiszta szerepben tetszelegtek. Egy további munkám keretében a parlament ötven tagját tanulmányoztam, akik azelőtt a náci párt vagy az SS tagjai voltak. Az eredmény döbbenetes volt! Németország egyesítése után felajánlottam a külügyminiszternek, hogy használják fel a Stazi dokumentumait a nácikról. Mert az NDK sohasem felelt a leveleimre, és egyáltalán semmilyen levélre e kérdéskörben. Végül kiderült, mi volt ennek az oka. A Stazi ezeket a dokumentumokat a volt nácik zsarolására használta fel. Sőt voltak olyan esetek, hogy ezek halála után a gyermekeiket zsarolták.”
A nácik által megszállt országokban a háború után mindenütt folyt a hajsza a háborús bűnösök után és kivégzésekre is sor került.
A hidegháború után már nem születtek halálos ítéletek. Egyre enyhébb büntetéseket róttak ki a bűnösökre.
Olykor néhány órányi, esetenként egy-két nap börtönbüntetést kapott a bűnös egy-egy emberélet kioltásáért.
Simon Wiesenthal gyakran találkozott fiatal emberekkel. Vallomása szerint a háború szörnyűségeinek nem szabad megismétlődniük. De ha a fiatalok nem ismerik saját történelmüket, nem tudják megérteni, minek nem szabad megismétlődnie. A fiatalokkal kapcsolatban sokszor felhívta a figyelmet arra, hogy az extrém szervezetek – legyenek neonáci vagy újnáci jellegűek – mindig arra irányulnak, hogy megnyerjék maguknak a fiatalokat. Radikális szóhasználatot oltanak beléjük, s a szélsőséges szóhasználatot szélsőséges megnyilvánulások és tettek követik. „Természetesen, elsősorban azokat látjuk, akik sírköveket rombolnak, lefestik a falakat, náci rigmusokat skandálnak. De nem látjuk a mindennapok fiataljainak millióit. Gyakran hangsúlyozom, hogy ezt a két tábort össze kell hasonlítani, nehogy a neonáci szervezetek azt higgyék, hogy az egész ifjúság nevében beszélnek.”
„Egyszer Jeruzsálemben a Siratófalnál azt kérdezte tőlem egy rabbi, van-e valami, amit szerettem volna, de nem tudtam véghezvinni. Akkor hetvenöt éves voltam. Azt feleltem, ha tíz évvel fiatalabb lennék, sok mindent tehetnék még. A rabbi erre azt mondta: Az Isten nem tehet tíz évvel fiatalabbá, de adhat még tíz évet, és akkor megvalósíthatod, amit eddig nem sikerült.”
Ezután Wiesenthal még több mint húsz évig élt. A sors akaratából tovább folytathatta munkásságát. A legveszélyesebb időkben sem hallgatott, és akkor is dolgozott, amikor mások már rég az időskor nyugalmát élvezik. Tisztelet és köszönet illeti igyekezetéért, amelynek mindig az igazság, nem pedig a bosszú keresése volt az alapja. Ránk hagyott dokumentumai munkájának felbecsülhetetlen értékéről vallanak.
Simon Wiesenthal személyisége a legnagyobb értékekkel ötvöződik: az igazságossággal, az emberi jogokkal, az emberi méltósággal, a demokráciával és a humanizmussal.
Tevékenységéből számunkra fontos üzenetként tűnik ki, hogy az igazság nem alapozhat a bosszúra. Az igazságra szüksége van az embernek, hogy tudatosítsa, mi az agresszivitás következménye. Az igazság egyben az emberi jogok megtartásának záloga is. További fontos üzenet, hogy mindennemű agresszivitást vagy totalitárius irányulást csak úgy győzhetünk le, ha nyilvánosságra hozzuk, illetve ha megfelelően oktatjuk és irányítjuk az ifjúságot: a tolerancia, a kölcsönös megértés, az egymás iránti tisztelet, valamint minden emberies tulajdonság iránti tisztelet felé.
1942 elején a náci hatalom meghozta döntését a zsidókérdés „végső megoldásáról”. Beindult a népirtás szörnyű masinériája. Wiesenthal édesanyja 1942 augusztusában a belzeci haláltáborba került. Szeptemberben már felesége családtagjainak többsége is halálát lelte. A két családból 89-en haltak meg a náci táborokban. Felesége számára szőke hajszíne, a zsidókra nem jellemző arcvonásai és hamis iratai jelentették a menekvést. Wiesenthal több koncentrációs és munkatábort is megjárt, mígnem az amerikai hadsereg sorra felszabadította ezeket a táborokat. Mauthausenben érte a szabadulás 1945. május 5-én. Kilencvenhatodik évében, 2005. szeptember 20-án hunyt el Bécsben. A holokauszt lelkiismeretének, hatmillió elpusztult zsidó ügyvédjének is nevezik.
